|
A Május Elseje Társaság
30. születésnapjára
(A Május Elseje Társaság
30. Országos Gyűlésén - 2018. május 26-án -
Aggod József tiszteletbeli elnök elhangzott előadásának szerkesztett
változata)
A Fáklya 107. számában már írtam társaságunk születésnapjáról. Most ehhez elegendő lenne hozzáfűzni, hogy megéltük. Itt abba is hagyhatnám. Az lenne a legjobb, ha most elkezdenénk beszélgetni arról, hogy kinek-kinek a maga érzése, átélése szerint mit jelent a Május Elseje
Társaság.
Miután mégis úgy döntöttek az előkészítésre jogosult szerv vezetői, hogy
tartsak egy rövidre szánt bevezető megemlékezést, ezt most megteszem.
Ott kezdem: a különböző baloldali
beállítottságú emberek szabad társulásaként alakultunk, ekként működünk. Ez bizonyos kísérletező kedvet is biztosít.
Ahogy kicsit viccesen szoktuk fogalmazni, mi senkinek a kezéből nem verjük ki a
homokozó lapátot. Ez természetesen vonatkozik a mostani kis bevezetőmre vagy
megemlékezésemre is. Vagyis, ez az én szubjektív, másokkal előre nem
egyeztetett módon és gondolatsorban hangzik el.
Szeretném mindjárt tovább fűzni a társaságunkat jellemző dolgokat azzal,
hogy nekünk megvolt és megvan a magunk véleménye
a politika döntő kérdéseiben is. Ugyanakkor mi alapszabályunkban nem
rögzítettük, hogy csak nemet tudunk mondani arra, amit nem mi találunk ki.
Magyarul: mindig megnézzük, hogy amit a közélet, a politika, vagy akár a
kormányzat szereplői állítanak, döntenek, mennyiben
esnek egybe dolgozó társaink hétköznapi érdekeivel és mennyiben ellentétesek azokkal.
Itt mindjárt egy fontos példát szeretnék mondani: nagyon súlyos belső viták
után társaságunk részt vett a Nemzeti
Kerekasztal tárgyalásain, és az egyezményt alá is írtuk. De az aláíráshoz
minekünk volt egy állásfoglalásunk, amelyet az 1989-ben tartott első országos
gyűlésünk fogadott el, s ami megjelent az akkori Népszabadság vidéki kiadásában
azon a címen, hogy „Hazánk szocialista megújulásáért”.
Ez a mi „kályhánk” tulajdonképpen. Ebben foglaltuk össze a mi nézeteinket,
amelyeket alapvetően ma is érvényesnek tartunk. Ezt szerettem volna
mindenképpen elmondani.
Ehhez tartozik, hogy mi az első
pillanattól kezdve láttuk, hogy más volt a rendszerváltás borítékjára írva, és más
került elő a borítékból. Mi volt a borítékra írva? Szociális piacgazdaság.
És mi került belőle elő? A rabló (feudál-) kapitalizmus. Ma már a
legkülönbözőbb megközelítésekben világos, hogy ami a borítékból előkerült, az a
nagy többség számára durva hátrány, visszalépés volt a hétköznapi életében. Itt
egy pillanatra elismerést, s ha úgy tetszik, önkritikát is kell kifejeznem,
mert társaságunkban különösen a nálamnál idősebb, tapasztaltabb emberek nagyon
jól megérezték, hogy itt a tőke EL- halmozása történik. Szeretném, ha
megértenék: ez nem nyelvbotlás. Azoknak a felhalmozott értékeknek elrablása ez,
amit sok nemzedék, sok ezer dolgozó ember kezével, eszével létrehozott. Ebből a
meggyőződésünkből minket nem tudnak kilendíteni, mert ezek a dolgok igazolták a
mi érzéseinket és meglátásainkat.
Tulajdonképpen ezzel el is érkeztem ahhoz, amire valójában a
megemlékezésemet felépítettem. Arról van szó, hogy minden ember és mozgalom tevékenységének értékelése három dimenzióban
történik: 1./ Önértékelésben. Abban,
hogy ők mit mondanak, mit vallanak magukról. 2./ Másodszor (vagy másik
dimenzióban), mások értékelésében.
Abban, hogy akik velük párhuzamosan léteznek különböző törekvésekkel, azok mit
gondolnak róluk. 3./ És harmadik, történelmi
dimenzióban. Abban, hogy a történelem menetében hol is helyezkedik el az,
amit tettek. Ezzel kapcsolatban mindjárt (mégis csak tanárember voltam) egy
vizsgavicc jut eszembe. Egy diák vizsgázik a professzoránál, és bizony
megbukik. Mentegetőzik: „Tanár úr, én pedig tanultam.” Mondja a tanár: ”Hát ez
nagy baj, fiam. Mert ha nem tanultál volna, akkor még volna remény arra, hogy
valami legyen belőled.” Ezzel csak arra akartam utalni egy kicsit tréfás
formában –, hogy egy dolog az, amit az ember magáról (vagy a mozgalmáról)
gondol, és megint más, ahogy a „Történelem - Tanító bácsi” ítélkezik a tettei
fölött a történelem menetében. Kicsit ebben az összefüggésben szeretném a
továbbiakban, néhány vonatkozásban a magam, a magunk értékelését megtenni.
Társaságunk – általam értelmezett - önértékeléséről
már volt szó és még ezután is beszélek majd erről. Ami a második dimenziót illeti - azt, hogy a velünk együtt élők, a ránk
reagálók hogyan értékelik a tetteinket - ebben a tekintetben sok jelölt és
mozgalom kapott kegyetlen ítéletet például a legutóbbi választásokon.
Meggyőződésem, hogy Lenin megjegyzése nem csak a kommunista mozgalomra
vonatkozik, hanem mindegyikre: „a párt helyes politikája, feltéve, ha a tömegek
támogatják.” Feltéve, ha a tömegek támogatják.
Most folytatom saját társaságunk történetének tanulságaival.
Fejtegetésem logikájában felhívom a figyelmet egy érdekes kiadványunkra. Még a kilencvenes években
Farkas Ferenc és Tóth Miklós munkájával összeállítottunk egy könyvecskét: „Társaságunk a korabeli sajtó tükrében”. Ebben összegyűjtöttük a rólunk írt
véleményeket. Tanulságos…
A továbbiakban a saját, társasági
dimenziónkban szeretnék néhány dolgot feleleveníteni, egyben tisztelegve a
társaságunkban kiemelkedő szerepet játszott személyek tevékenysége előtt is.
Akik beleolvasnak például első országos közgyűlésünk jegyzőkönyvébe, látják,
hogy eleve nem tudtam vállalkozni arra, hogy minden, arra érdemes elvtársunkat
itt felidézzek… (Itt számítok arra, hogy társaságunk tagjai kiegészítik,
módosítják beszédemnek ezt a részét. Ha úgy látják, figyelmeztetnek arra, ha
valakit – akaratom ellenére - kihagytam, tevékenységét felnagyítottam vagy
lekicsinyeltem…)
Mindjárt szeretném megemlíteni, hogy 1986-tól volt előkészítő előzménye
társaságunk történetének. Ennek megvannak egyébként bizonyos emlékeztető
kivonatai. Az általunk ismertek közül Berényi Ferenc, Somogyi Sándor, Váczi
Dezső, Magyari Iván, Sződi Sándor és még jó néhányan voltunk ennek részesei. Azért
nem alaptalan most felidézni ezt, mert amikor 1988. november 11-én bejegyezték társaságunkat, mi már tevékenykedtünk.
Első Országos Gyűlésünkön (akkor
ezt Közgyűlésnek neveztük) 1989.
szeptember 2-3-án, Berényi Ferenc, aki akkor az előkészítő bizottság
titkára volt, azt jelezte, hogy akkor mintegy ezer tagja volt társaságunknak.
Itt mindjárt megemlítem, hogy Tóth Miklós birtokában nagyon sok videó-anyag van, amiben többen ezek
közül a személyek közül, akiket most említeni fogok, élő formában jelen vannak a
történelemben. Társaságunknak ezt a kincsét azonban eddig nem tudtuk
hasznosítani.
Kovács István a spanyol szabadságharc
és a latin-amerikai szabadságmozgalom itthon jobbadán nem is ismert személye
volt az első előkészítő bizottságunk elnöke, ő volt a társaság első tiszteletbeli
elnöke. Berényi Ferencre mindannyian emlékszünk. Tulajdonképpen, aki egyáltalán társaságunk
történetére gondol és személlyel akarja azonosítani, annak Berényi Feri jut
eszébe. Ő volt a Május Elseje Társaság főtitkára, második tiszteletbeli elnöke.
Ungor Tibor sokáig elnöke volt a
társaságnak. Ő a Szolnok megyei munkásmozgalom aktív részese volt. Orbán Péter társaságunk főtitkára volt.
Többek között neki köszönhető a bátonyterenyei Május Elseje Társaság
újjászervezése, újjáélesztése. Bérczyné
dr. Kovács Margit egy ideig
társaságunk főtitkára volt.
Az alapítók közül kiemelem még néhány felejthetetlen barátunk
személyiségét, tevékenységét. Széchy
András, Tóth Lajos voltak hosszú időn keresztül a Fáklya-klub lelkei. Halász György szakmai tudásával,
mozgalmi érzékével írta be nevét társaságunk történetébe. Nagyon sokat
köszönhetünk Csizmazia Pálnak. Ő
szememben a mozgalmi elkötelezettség, a szerénység, az önfeláldozó
segítőkészség embere volt. Neve összekapcsolódott a Duna-Tisza csatorna
kezdeményezésével. Egyébként erre vagyok a legbüszkébb még akkor is, ha Csizmazia
Pál nem élte meg és jelenleg úgy néz ki, hogy mi sem éljük meg az első kapavágást
ennek a honfitársaink nagy része számára is fontos dolognak a történetében.
Amikor öt évvel ezelőtt megírtam egy kis rövid füzetkét, akkor ebben volt
egy szubjektív megjegyzésem, mégpedig emlegettem egy virtuális Csaba Elemér-díjat. Ezt azért alapítottam,
mert ő önkormányzati képviselőként nyíltan képviselte eszményeit,
meggyőződését, és rengeteget tett dolgozótársai érdekében. Szerencsére
társaságunkban többen is vannak, akik ezt a két dolgot hasonlóan együtt tudták
képviselni. Közülük említem például Teszárovics
Miklós nevét, aki ma is az Észak-magyarországi szociális mozgalmak egyik
lelke. Farkas Ferencet és Pöttendi Jánost, Vetró Kőműves Rozáliát is
ide sorolhatnám. Szurcsik István
egykori tsz-elnök volt az, akinek a községe dísztemetést rendezett. Benkocs István és Berki László éveken
keresztül tonnaszám hordták Budapestről Bátonyterenyére a használt ruhaneműt,
és amíg erejük volt, ezt minden évben többször szétosztották a – sajnos –
létező – bátonyterenyei szegények között. Saját természetes mozgalmi-emberi
ösztönük hajtotta őket, amíg mozogni tudtak.
Sok mindenki más emléke, tette is itt él bennem. Széchy Éva cikkeit a Fáklya különböző számaiban mindannyian nagyra értékeljük,
és most nagyon sajnáljuk, hogy nem tud itt lenni. Ő az Örökös Tagok Tanácsadó
Testületének tiszteletbeli elnöke. Somogyi
Sándor javaslataival fáradhatatlanul segítette, segíti munkánkat. Réti Klári is sokat tett társaságunkért. Itt szólok például még Rausch Lajosról, Magyar Jánosról (Orosházáról),
Beke Józsefről (Pécsről), Kalmár
Andrásról (Miskolcról), Lengyel
Lászlóról, Bocsi Józsefről, Benkő Viktorról, Zaják Tibornéról, Rét Péternéről, Csányiné Adorján
Ildikóról, Morva Józsefről. Szalóki Lászlónak külön is sokat
köszönhetünk, hiszen a most működő mezőgazdasági nagyüzemek világába ő vonzott
be bennünket, és többször látogatást tettünk nála. Tabák Lajos szocio fotó-művész százéves korában is élénken követte,
segítette társaságunk tevékenységét. Stevlik
Béla - aki életét a cukoriparnak
szentelte – nem tudta megemészteni a cukorgyárak semmivé tételét. Morva Tamás okos, higgadt érvelése
felejthetetlen számunkra. Büszkék voltunk Szakál Géza Jad Vasem díjára. Szigeti Józsefről, Donkó Jolánról, Szalai Józsefről,
Pataki Mihályról, Hegedűs Sándorról és sok mindenki másról beszélhetnénk
még. Külön büszke vagyok arra, hogy egy református lelkész - dr. Kenéz Ferenc - is pártoló
tagja volt haláláig társaságunknak. Tehát valóban különböző felfogású emberek
szabad társulása volt közösségünk.
Néhány nappal ez előttig közöttünk volt Bedő János. Ő az első országos
gyűlésen is itt volt, akkor is szerepet játszott, és végig igen aktívan
tevékenykedett a társaság munkájában.
Külön is beszélnék mostani főtitkárunkról, Szebeni Andrásról, aki kétségtelenül egyike azoknak, akik -
bocsánat, hogy így szoktam neki mondani – legtöbbet talpalnak társaságunk
különböző hétköznapi ügyeiben. Csak köszönetet tudok én is mondani, azért, hogy
a Zsigmond téri helyiséggel kapcsolatos peres ügynek dr. Szabó István barátunk segítségével
végére tudott járni.
Most azzal szeretnék egy pár szóval foglalkozni, amit főtitkárunk most
kitűzött maga elé, hogy a képességhez,
képzettséghez kötött alapjövedelmet kutassa. Ez a téma természetesen a levegőben
van. Én ehhez nem értek. Ezt mindig is hangsúlyoztam. Évek, esetleg évtizedek
telnek el, amíg ennek a mozgalom végére tud járni. De, hogy valamilyen módon
ezzel foglalkozni kell, az meggyőződésem. Ráadásul, nem is társaságunk lenne az
első a magyar munkásmozgalom történetében, ahol ez felvetődött. Nagyon komoly
irodalma van Liska Tibor koncepciójának.
Utólag csak sajnálni tudom, hogy a mi "szeretett" pártunkban annyi mindennel
tudtunk foglalkozni, de ezzel nem. Ez azonban akkor is létezik, és az a
véleményem, hogy ha ebből az elképzelésből akarna valaki valamit is csinálni,
akkor Liska Tibor koncepcióját is érdemes volna újragondolni.
Szóval, röviden, András, tudod, (megbeszéltük már), azt tudom mondani, hogy
a témád valóban fontos. Arra azonban a mi társaságunk egymaga nem alkalmas,
hogy ezt a problémát kibontsa. Ez az én véleményem. Közgazdász és szakszervezeti
közvélemény szükséges ahhoz, hogy ebből legyen valami. Ha ezt meg tudjuk
valósítani, akkor lehet eredménye. Ha magunkra maradunk, nem tudom, mire megyünk.
Most még a neveket folytatva egy kicsit, nem tudom nem megemlíteni Kovács György bölcs emberségét. Nagyon sokat köszönhetünk neki és
Tóth Miklósnak is. Itt, hadd jegyezzek
meg valamit, ami vonatkozik, Bedő Jánosra is, és Tóth Miklósra is. Függetlenül
attól, hogy most hogy viszonyulnak hozzánk, az, amit itt tettek, a társaság
tevékenységének az értékei közé tartozik. Ekként gondolunk rájuk.
Külön szeretnék a nevek tekintetében említést tenni Szögi Józsefről. Hozzá fűződik egy
fantasztikus, - ha úgy tetszik mozgalmi romantikus – dolog. Ugyanis évtizedek
elmúltával itt, társaságunkban találkoztak Szikra
Sándorral, akivel annak idején nehéz politikai körülmények között, más
összefüggésben már volt egymáshoz közük. (Erről részletesen olvashatunk Szögi
József könyvében.) Szikra Sándor
haláláig tartott ez a mindannyiunk számára sok tanulságot hordozó felújított
barátság. Szikra Sándor számomra a
mozgalmi szerénység, következetesség, becsületesség és emberség mintaképe. Büszke
vagyok arra, hogy élete végéig velünk volt, segített, amiben csak tudott.
Szeretném hangsúlyozni: nagyon örülök, hogy Wagner István bekapcsolódott munkánkba. Örülünk Szabó Dániel tudósító cikkeinek. Több
figyelmet érdemelnének Jánosi Gábor egészség-megőrzésre
vonatkozó észrevételei. Fontosnak tartom, hogy a most tevékenykedők közül még
néhány nevet említsek: Dezső Ferencné,
Barabás György, Moravcsik Attila. Nagy Richárd,
László Zoltán. Szabó József diplomáciai
tapasztalataival gazdagította társaságunk tagjainak ismereteit, látókörét. Harsányi Ivánnak nagyon sokat
köszönhettünk már azt megelőzően is, hogy formálisan belépett volna
társaságunkba.
Most egy nagyon szubjektív megjegyzésem lenne. Mint egyetemi oktató büszke
vagyok arra, hogy igencsak kevesen, de legalább ketten vannak tanítványaim
közül társaságunkban: Rajnai Gábor
és Andrási László. Nagyon örülök
annak, hogy valami részem van abban, hogy Romány
Pál bekapcsolódott a mi tevékenységünkbe.
Most a Május Elseje Társaság történetében egy kicsit más vonatkozásban még
röviden hadd utaljak arra, hogy
különböző, pontosabban csaknem minden baloldali
párthoz tartozó emberek vannak közöttünk. Ez nem úgy működött, hogy mi becsempésztük
őket a pártokba, ez természetesen alakult. Mi tiszteletben tartottuk a hozzánk
tartozó párttagoknak a személyes meggyőződéseit. Itt egy nagyon érdekes dolgot
hadd említsek meg, ami Szurcsik István és Pataki Mihály viszonyára vonatkozott.
(Tetszenek nekem és nagyon szívemben hordom az ilyen emlékeket…) Történt, hogy Szurcsik
István az egyik párt fegyelmi bizottságának a vezetője volt, Pataki Mihályt pedig ugyanabban a pártban a
fegyelmi bizottság elé idézték. Ahogy ez
már lenni szokott, ott ezzel kapcsolatban nem a legszebbeket mondták egymásról.
De itt annyira aranyosan egymás mellett ültek, itt mindig megbeszélték a különböző
ügyeket. És ez így nagyon megható! Engedjétek meg, ezt hogy én így tartsam meg
lelkileg…
Most egy más gondolat következik. Ezt én eredetileg meg írtam a Fáklyában
is. Münnich Ferenc Társaságként
alakultunk. 1991. március 9-én, a
Nőnap alkalmából tartottunk egy országos gyűlést azért, hogy Május Elseje Társaság legyünk. Mondanom
sem kell, ez sem ment viták nélkül. Ebben – és több hasonló kényes helyzetben –
sokat segített Fülep Endre okos,
emberséggel, jó taktikai érzékkel megáldott barátunk.
1998-tól 2014-ig
társaságunk közhasznú szervezet volt. Hadd jegyezzem meg – ezt mindig is
mondtuk – akár közhasznú, akármilyen elnevezéssel mindig közhasznú
tevékenységet végeztünk. Erre különösen kényesek voltak a Bátonyterenyeiek.
Volt nekünk olyanunk is, hogy Haladás
Alapítvány. Ez jobb sorsra érdemes kezdeményezés volt. Alapítvány címen
próbáltuk a közhasznú tevékenységet végezni. Az alapítvány 1990-től 2006-ig
létezett, sajnos nem tudtuk kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket. Most hadd
álljak meg itt egy nagyon szubjektív megjegyzést tenni. Nem nagyon van
szerencsétek velem. Mert – ahogy egyik írásomban megfogalmaztam - én gyárilag
egy kapitalizmus-képtelen fickó vagyok. Ez borzasztó dolog. Ez azt jelenti,
hogy a mai körülmények, a kapitalizmus körülményei között nem tudok úgy helyt
állni a magam meg a társaság érdekében sem, ahogy egyébként kellene… Az még
nagyobb baj, hogy a társaságban is nem nagyon voltak ilyen kapitalizmus-képes
(pénzcsináláshoz értő) emberek, legalábbis tömegében biztos nem.
Társaságunk történetének van egy érdekes epizódja. 1989. december 11-i keltezéssel
Berényi Ferenc és Aggod József aláírásával a Münnich Ferenc Társaság a Fővárosi
Bíróságon bejelentette idézem: „társaságunk a Párttörvény rendelkezéseit az
1990. évi választásokat illetően önmagára nézve kötelezőnek ismeri el.” Vagyis
magyarul: mi bejelentkeztünk a pártok
sorába. Mondanom sem kell, hogy ez a döntés borzasztó nagy vitában és
lelkifurdalásban született. 1995. január 26-i dátummal törölték ezt a pártot a
listából. Hát ilyenünk is volt.
2008 óta van honlapunk. A szerkesztő bizottság
tagjai: Aggod Józsefné, Tóth Miklós és Menczel János. A honlap
tényleges életben tartója gyakorlatilag: Aggod Józsefné.
Szólnék arról, hogy nálunk éveken keresztül létezett a „heti hetes” Ezt még a Berényi Feri idejében alakítottuk ki.
Majdnem minden héten összejöttünk, volt, amikor tíz fölötti létszámban. Ez egy
ilyen heti klub volt. E fölött eljárt az idő, kiöregedtünk, ezt már
föltámasztani nem lehet, de azért számomra ez a társaság tevékenységének szép
emléke…
Megemlíteném, hogy nagyon fontos az „Adalékok
a történelmi igazsághoz” című sorozat. Több könyvet írtunk, mindenki a
saját költségét kiadva. Többen is. A szerzők között említem Szögi Józsefet,
Bárdos Józsefet, Baloghné Schwarz Juditot, Menczel Jánost, Farkas Ferencet.
Szögi József megint nem fogja „be pörös száját”, (ahogy írta első könyvében),
nem teszi le a ceruzát. Most is írt egy négyszáz oldalas könyvet. Ez a társaság
történetének büszke dokumentálásához tartozik.
Egy pár szót arról, hogy a második dimenzió szerint a mások értékelése hogy alakult. Erről azt tudom mondani, hogy
egyrészt tulajdonképpen a társaságunk minden baloldali kilométerkőnél ott volt,
szervezőként, kezdeményezőként. A Társadalmi
Érdekegyeztető Tanácsban, a Civil Parlamentnél. Nem szeretnék nagyképű
lenni, de a Haladó Erők Fóruma addig
létezett, amíg Széchy Éva és Csizmazia Pál szervező tehetségükkel, ötleteikkel.
munkájukkal életben tartották. Jelen
pillanatban fontosnak tartom – és ez is ennek a dimenziónak nagyon fontos
mutatója – a Marx Károly Társaság és a Fáklya
Klubnak az együttműködő rendezvényeit.
Ennek szervezésében a fő érdem Farkas
Péteré. Jó kapcsolatunk volt a Kádár
János Baráti Körrel is.
A második dimenzióban két negatívumot kell említenem. Az egyik: Alapszabályunkban
– nem azt mondom, hogy egyedülálló módon, de a baloldali mozgalmakban majdnem
egyedüli módon – szerepel egy kitétel: a
kollektív társult tagság. Évek
óta nem sikerült egyetlen más baloldali szervezetet sem megnyerni annak az
ügynek, hogy kollektív társult tagként kapcsolódjon társaságunkhoz.
A másik: kapcsolatunk van a MEASZ-szal, de azért – mindig érezhető volt a
MEASZ részéről bizonyos idegenkedés. Ezt is becsülettel be kell vallanunk.
Egy pár szót végül a szélesebb közélettel kapcsolatban. A saját
véleményem lényege, hogy gyűlölöm a
gyűlölködést. Márpedig ma, Magyarországon a felhalmozódó és felhalmozott
gyűlölet beláthatatlan következményekbe torkolhat. Önmagában jelentéktelennek
tűnő esemény idézhet elő robbanást. Meg kell jegyeznem, hogy ebben a kérdésben
társaságunkon belül sem ugyanoda tesszük a hangsúlyt. Vagyis itt velem, az én
nézeteimmel szemben is természetes viták voltak és vannak. Én például azt
mondom, hogy a baloldal nem nyugodhat bele abba, hogy a kerítésépítésből
vagy a kerítés lerombolásából is gyűlöletet csináljanak.
Akkor is
tudomásul kell venni, hogy társaságunk a különböző baloldali beállítottságú
emberek szabad társulása, ha valamivel velem nem értenek egyet. Itt van ez a szerencsétlen migráns-ügy. Én azt mondom, hogy a világ színesedik. Ha a londoni esküvő után azt mondjátok, hogy hülye vagyok, mert ezt állítom, akkor nem tudom, mit gondoljak. Nincs az a Holdig érő kerítés, amely ennek alapvetően gátat tudna szabni. Minden országnak megvan természetesen a maga kötelessége ezekben a dolgokban, de alapvetően a világ, nevezetesen az ENSZ tudna, – ha tudna – valamiféle szabályozott dolgot tenni.
2001 decemberében egy cikket írtam „Embernek lenni az embertelenségben” címmel. Van annak egy kitétele, – hogy most
magamat idézzem –, az emberség
határtalan, a befogadóképességnek korlátai vannak. Most hogy aztán ezt a
gyakorlatban hogyan váltjuk be és mi a baloldal érdeke, erről érdemes egy
kicsit (úgy gondolom) beszélni. A másik szintén személyes, vitáink közé tartozó
dolog: A jelenlegi, gyűlölet-hizlaló helyzetből kiút csak akkor van – mondom én
–, ha a marxista hitű és a nem-marxista
hitű demokraták valamilyen módon megtalálják egymás kezét. Valamilyen
együttműködésben. Mert ha ezt nem találják meg, akkor magukra robbanthatják a
fejleményeket.
Itt teszek említést arról, amit jó huszonöt éve vetettem fel (nem sok
sikert aratva ezzel sem): Nem sokra megyünk azzal, ha a fasizmust szitokszóként
használjuk. Felfogásom szerint a
fasizmus része, egyik válfaja a társadalmi-politikai reakciónak. A
társadalmi-politikai reakció „gazdag” variációi között lehet olyan, ami
„demokratikus” (vagy éppen „illiberális”) formájában, - bizonyos
vonatkozásokban – eddig ismeretlenül, hihetetlenül veszedelmes hatást válthat
ki. A mai magyar közéletben a társadalompolitikai reakciónak nagyon sok iránya,
megnyilvánulása van. Ahhoz, hogy elejét vegyük ezek eluralkodásának, létfontosságú a baloldali és más demokratikus
erők összefogása. Írtam egy cikket a Marx-évforduló kapcsán, amiben idéztem
a Kiáltvány egy fontos kitételét: a kommunisták végül mindenütt az egész világ
demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodnak.
Most fantáziálok egy kicsit. Nem láthatjuk, hogy „történelem tanító úr”
majd hogyan kegyeskedik velünk viselkedni, hogy értékeli majd a harmincéves feleleteinket,
kik viszik át a „túlsó partra”, a huszonegyedik
század lehetőségeinek és követelményeinek partjára a társaságunkat.
Egyáltalán lesznek-e, akik érdemesnek tartják ezt. Nem tudom. Itt ült a múlt
évben Millner Gábor barátunk, aki hozzászólt az előző országos gyűlésünkön. Ő
elmondta, hogy az ő szemével milyen módon lehetne a társaság ügyével ebben az
értelemben foglalkozni. A jövőbe vezető úton. Nem biztos, hogy én ezt mindent
megértettem, és azt sem, hogy ebben nagy segítségére tudnék lenni. De abban
biztos vagyok, hogy valami ilyesmi nélkül nem lesz belőlünk 60 éves
Május Elseje Társaság. Ha az Y-nemzedék
lelkébe nem férünk, nem tudjuk elviselni mindazt, amit az ő lelkük, az Y-nemzedék
lelke számunkra előírna, diktálna, jobb, ha bezárjuk a boltot tisztességgel,
mielőtt nevetségessé leszünk. Ez a legnehezebb kérdés. Megjegyzem, társaságunk
tagjainak egy részében van fogékonyság a modern világ követelményei iránt. Az
internetet böngészve, örömmel látom, (én időnként csak olvasom), hogy néhányan (például Andrási László, Arató István,
Benedikt Szvetlána, Berki László, Dezső Ferencné Éva) lelkes
facebook-levelezők.
Nagyon komolyan kellene vennünk azokat a dolgokat, amiket itt Wagner István
és Szabó József felvetettek. A háború-béke, a jövő technikája a mozgalom
szempontjából is fontosak. (Mondhatnánk keserűen: Már a háború sem a régi…) A robotok
mindjárt - lehet, még ki sem megyünk innen – itt kopogtatnak. Nem csak arról
van szó, hogy van-e robotkutya meg robothölgy, meg nem tudom, micsoda… Az egész
munkával kapcsolatos mai felfogás egy idő múlva a muzeális értékek világába
kerül majd. Fantáziáljunk egy kicsit erről, fantáziáljon a baloldal. Mondjunk
olyanokat, amit a jövőnk érdekében, a harmadik dimenzió érdekében hülyeségnek
érzünk. Csak ne térjünk ki az elől, ami szembe jön velünk. Mi lett volna, ha
Marxék úgy kitértek volna a maguk idejében a várható, a belátható jövő elől, ahogy
most ezt a baloldal teszi?!
Ezzel - mondandóm
végén – benne is vagyok a harmadik dimenzióban. A „Történelem- Tanító”
mindenesetre sok mindenre figyelmezet bennünket. Például arra is, hogy nem árt
néha a tükörbe nézni, nem árt néha szelídebbnek, szerényebbnek lenni annál,
ahogy ez esetleg kitelik tőlünk. Vagy elgondolkozni azon, hogy hátha nem csak
nekünk, hanem másnak is lehetett, lehet valamiben igaza. Másfelől közelítve, eszembe jut: Mefisztó a Faustban egyszer azt találta
mondani, hogy mindig rosszat akarok és
jót teszek. Ebben az a poén, hogy sajnos ennek a fordítottja is előfordul: mennyiszer
akartunk jót így, úgy, amúgy, egyenként, mozgalomban, és kiderült, hogy rosszat
tettünk.
Nem árt ezeken elgondolkoznunk akkor sem, ha a magunk választotta úton
járunk, és a TV-ben esténként megjelenő idős emberrel valljuk, vállaljuk: „Nem
szabad elcsüggedni, nem szabad feladni a harcot!”
|
