Életútjának bemutatásához közöljük azt
a búcsúbeszédet, ami a család nevében temetésén hangzott el:
Gyuri búcsúztató
„Született Szegeden 1947. szeptember
5-én. Gyermekkori emlékei meghatározóak voltak és egész életében végigkísérték.
Számára Szeged a szabadságot jelentette, gyerekként és felnőttként is. A jellegzetes
szegedi beszéd az ’Ő’ betű sokak által nem tudott - mert nem tanulható -
használata a budapesti elit iskola tanulóiból nevetést, tanáraiból inkább
csodálatot váltott ki. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy az ’ő’ betűt a
szavaiból elhagyja, de nem végleg, mert amint olyan közegbe került, ahol
használták az ’ő’ betűt, ő is azonnal arra váltott. Szeged elhagyása mégis
törést jelentett az életében. Eltűnt a mozgás korlátlan szabadsága, és a természet
közvetlen közelsége is. Ezekről azonban nem volt hajlandó lemondani, és amikor már
erre lehetősége nyílt, akkor pótolta mindkettőt.
Azonban
a szabadság nemcsak a mozgásában, hanem gondolkodásában is elemi szükségletként
jelentkezett. Élete másik meghatározója ugyanis az olvasás, a könyvek szeretete
volt. Sokszor vonult olvasói magányba, és szinte falta a könyveket. Igaz, ez
versre, prózára, krónikára csakúgy, mint a történelmi tárgyú könyvekre. Ennek
eredményeként rendkívül kiterjedt irodalmi, történelmi, és hadtudományi
ismerete volt, és ez a tudás semmit sem fakult az évtizedek során. De ha mégis
meg kéne nevezni a legkedvesebbet, akkor az a XX. század történelme volt,
aminek Ő nemcsak megélője, hanem formálója is volt. A XX. század eseményei és
eszmevilága, mindazt hordozta, ami Őt igazán érdekelte és megérintette. Mindent
akart tudni erről a századról, de szüntelen igénye volt arra, hogy azt maga is
formálja a saját hite, és dinamizmusa szerint. Látta, mi a jó, és látta azt is,
ami rossz volt.
Mindent
elkövetett, még a biztos egzisztenciájának kockáztatásával is, hogy azok az értékek,
amelyben hitt, ne vesszenek el. Kiállt, küzdött, és nem félt. Részese akart
lenni, és részese is volt a rendszerváltásnak, a Nemzeti Kerekasztalnak. Ezt a
harcot Ő maga így jellemezte: „Becsületből vívtam, nem lettem áruló.” Később
erről némi iróniával így beszélt: „A mostanában eltörölt alkotmány jórészt a
Velem folytatott harcban alakult ki. Így lettem felejtésre ítélt
alkotmányjogász.”
A
rendszerváltás utáni eseményeket indulattal, később derűs iróniával, vagy
olykor metsző gúnnyal illette. Azt azonban visszatérően hangoztatta, és
komolyan s gondolta, hogy a történelem törvényszerűségei előbb-utóbb így vagy
úgy, de érvényre jutnak.
Talán
éppen ezért nem meglepő, hogy munkája egy ideig az államigazgatáshoz kötötte,
hiszen előbb a VIII. kerületi Tanácsnál, majd a Pest Megyei Illetékhivatalnál, végül
pedig a Fővárosi Tanácsnál, mint kerületi referens dolgozott. Utóbbi helyen több
életre szóló barátságot is kötött. Ezeket az éveket a komoly munka mellett a vidámság,
és egymás folytonos megtréfálása jellemezte.
Ezt
a fiatalos lendületet vitte magával az Államigazgatási Főiskolára, ahol később
volt munkatársai közül kerültek ki jórészt a tanítványai. Nagyon szeretett, és
nagyon tudott tanítani, talán éppen azért, mert Ő a gyakorlatból érkezett.
Itt
érte a rendszerváltás, ami egy időre eltávolította az oktatástól, mert úgy
érezte, hogy most fontosabb dolga van a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain.
De
a sors visszaterelte az oktatáshoz, hiszen Őt bízták meg a pénzügyőrképzés Rendőrtiszti
Főiskolán belüli megszervezésével. Számtalan nehézség ellenére a feladatot
teljesítette és ez a tanszék ma is működik. Itt teljesült először az a gyerekkori
vágya, hogy egyenruhás testülethez tartozzon.
Pályafutása
utolsó állomása is a felsőoktatáshoz kötötte két évtizeden át. Ez volt a Külkereskedelmi
Főiskola, ahol dékáni hivatalvezetőként, majd vezető jogászként dolgozott.
Feladata összetett volt. Mindenekelőtt a Főiskola vezetésében első számú tanácsadóként
kellett helytállnia. Ő volt a Főiskola jogásza „A Doki”, ugyanakkor hivatalvezetői
minőségében tudta kamatoztatni mindazt a rátermettségét is, amit az operatív
igazgatási feladatok az iskola életében megkívántak. Hallgató közeli fellépés jellemezte,
amelybe belefért a HÖK választások erélyes koordinálása, de az egyéni hallgatói
panaszok felkarolása is. Munkatársai mindig bizalommal fordulhattak hozzá.
Döntési
javaslatai kialakításánál nem sajnálta az időt és az energiát, a mindenki számára
legméltányosabb megoldás megtalálására és annak elfogadtatására. Kollegának,
hallgatónak, szülőnek egyaránt segített, ha erre módja volt.
A
felsőoktatás rejtelmeit jogszabályi és szakigazgatási hátterét Nála senki nem
ismerte jobban. Mindenre talált megoldást. Mindig megtalálta azt a rövid és
frappáns ötletet, amely egy-egy ügy rendezésének kulcsa volt. Ez volt a
stratégia. Ugyanakkor a megoldások kibontásában kivételes képességgel bírt a
csavaros gondolatsorok megfogalmazásának művésze volt. Ehhez magabiztos
szaktudás, és a kollégák ismeretét biztosító szakmai empátia kellett.
Igazi
Tanító volt. Szakmai tanmeséin, vezetők és munkatársak generációi nevelődtek.
Nyugdíjba vonulását tudatosan készítette elő, mert át akarta adni ennek a
jogászok által kevésbé ismert speciális területnek a rejtelmeit. Örömmel és büszkeséggel
töltötte el, hogy hivatalát két, általa kinevelt jogász-növendékkel oszthatta
meg, akikre az általa képviselt szakmai és erkölcsi értékek továbbvitelét is bízta.
Közösségteremtő
alkat volt, nemcsak munkájában, hanem magánéletében is. Életének meghatározó
szenvedélye a horgászat volt. Nem győzött dicsekedni a süllőkkel, pontyokkal,
az unokaöccsével együtt kifogott 12 kg-os harcsával, na meg a kifoghatatlan
halak legendáival. Kész mesét tudott kerekíteni egy-egy horgászélményből. Ennek
a szenvedélynek az eredménye a Körös-holtága mellett felépített tanyája,
amelyhez számtalan történet, vidám élmények, éjszakai fürdések, bogrács és grill-partik,
és nem utolsó sorban több, életre szóló barátság kötődik.
Ebben
az évben oda már nem jutott el, pedig annyi terve volt még, amit ott akart megvalósítani.
Keserűen vette tudomásul, és azzal vigasztalta magát: „Hogyha behunyom a
szemem, látom…”
De
ugyanígy látta Szilvásváradot, ahova ugyancsak nem jutott el idén. Ő
szerettette meg barátaival, akik közül húgával és Zsuzsival évente legalább
háromszor visszamenetek, mert már ez volt a törzshelyük. Számtalan közös
élmény, hosszú séták, és valami különös varázslat fűzte egyre szorosabbra
hármójuk barátságát, Szilvásvárad szeretetét, és ez a kettő lassan eggyé
vált...
A
természet iránti szeretetet a Zsíros hegy és a Tisza szeretetében is
megnyilvánult. Előbbi két keze munkája nyomán szépült évről-évre, a másikhoz
gyermekkori emlékek fűzték.
Lelkes
operalátogató, és a bérletújítás nagymestere volt.
Őszinte,
egyenes, jóérzésű, tiszta ember volt, aki nem nélkülözte a humort, de az iróniát
sem. Szerette a barátait, de betegsége az utolsó időszakban megakadályozta, hogy
gyakran találkozzon velük. Tudta, hogy nagy űrt hagy maga után. Elsősorban húgát,
unokaöccsét, családját féltette, és barátainak gondjaira bízta Őket.
Egy
igazi életigenlő, a jó társaságot, vidámságot kedvelő, a családját és barátait
őszintén szerető ember búcsúzik.