Töredezett tudósítás
az idők mélyéből
a Tanácsköztársaságról
Nem kezdhetem azzal, hogy
„nagyapám a Tanácsköztársaságban…” Mert nem lenne igaz. Csak puszta tényként
említem: az én családomban előttem senki nem ártotta bele magát a politikába
semmilyen formában sem.
Ha csak úgy nem, hogy
édesanyám 13 éves kislányként – az emberség ösztönéből – valószínűleg minden
különösebb tudatosság nélkül kötözte a sebesült vörös katonákat. Az ő
emlékeiből merítek most.
Mielőtt elkezdeném,
említek valamit: Éveim során megtanultam, hogy ugyanazokat a dolgokat különböző
emberek különböző módokon élik át, vagy emlékeik egyenesen ellentétesek. Ez
vonatkozik mostani töredékes tudósításomra is.
A „tudósítás” helye
nagymamám egykori tanyája Karcagpusztán. Kicsi pont volt ez akkor is, most meg
már az enyészeté. (Helyét dolgos nagybátyám iránti tiszteletből ma – állítólag
– Aggod-dűlőnek nevezik.) Annyit mégis számíthatott, hogy körülötte 1919-ben
harcok folytak. A vörösök – édesanyám emlékei szerint – azzal is próbálták
menteni a tanyában élőket, hogy mindig figyelmeztették őket, merre bújjanak,
hogy a lövedék lehetőleg ne találja el őket.
A tudósító érdeklődése
sajátos eredetű. Gyerekkoromban (10 éves voltam 1944-ben) a tanya körül
játszadozva sok üres töltényhüvelyt találtam. „Nincsen olyan súlyos titok, mit
az idő ki nem forog” – ezt mondogatták mifelénk. Így forgattam ki édesanyám
emlékeinek néhány töredékét.
Aztán jöttek a románok. A
román tisztek – édesanyám szavait idézem – „nagyon piszkosul viselkedtek a
nőkkel.” Különösen rossz emlékei voltak a „magyarul beszélő románokról…”
Megjegyzem, az én
érzelmi-tudati világomban a „Dunának, Oltnak egy a hangja….” Mégsem
hallgathatom el egy későbbi emlékemet: A háború alatt román katonák is voltak
utcánkban elszállásolva. Az asszonyok annyira féltek tőlük, hogy éjszaka
összebújtak az egyik házban és az „oroszok” védelmét kérték.
Visszatérve 1919-be,
amint megjöttek a „nemzeti katonák”, az iskolás lányok köszöntötték őket.
Ezekről a dolgokról több
szó nem igen esett közöttünk. (A „Tanácsköztársaság” szóval csak jóval később
találkoztam…) Érdeklődésem azonban mindmáig megmaradt.
A Horthy-ellenforradalom
mai emlékművesítése időszakában eszembe jut: 1956 nyarán egyetemistaként
katonai kiképzésen vettem részt Kecskeméten. Ott előadást tartott nekünk a 19
utáni megtorlások egyik gyermek szemtanúja – túlélője – a fehérterror
környékbeli kegyetlen történéseiről. (Akkor mai szemmel primitív versben is
megemlékeztem erről.)
Van egy érdekes, már-már
misztikus emlékem. Történt, hogy én 1940-ben a karcagpusztai népiskolában
kezdtem tanulmányaimat. (Ez osztatlan iskola volt.) Az iskolával szemben volt
egy sír. Úgy tudtuk, hogy vörös katona van ott eltemetve. Azt azonban nem volt
szabad „tudnunk”, vagyis beszélnünk erről nem volt szabad. Ennek sajátos
próbáját is átéltem. Egyszer tanfelügyelő volt nálunk, s megkérdezett erről
bennünket. Mi „bölcsen” hallgattunk.
A front közeledtének
idején különböző szóbeszédek, mendemondák terjedtek a tanyavilágban. Ezek egy
része hihetetlennek tűnhet. Így például az is elterjedt, hogy újra szervezik a
magyar vörös hadsereget. Ezt konkrétan egy (mai értékelésem szerint)
középparaszttól „tudtam meg”. (A nevére is emlékszem, de a mai világban nem
lenne ildomos ezt hangoztatni.)
Szülőföldemen több volt
vörös katonát is ismertem. Egyikükkel az 50-es években tsz-tűzőrségben sok
éjszakán át beszélgettünk élményeiről. Beszéltem olyannal is, aki azon
kesergett, hogy a nincstelen parasztember ugyan úgy ment dolgozni a
nagybirtokra, ami „ugyan úgy” nem volt az övé, mint korábban.
Az idők során sokat
hallottam, olvastam, írtam is a Tanácsköztársaságról. Most befejezésként csak
két dolgot emelek ki, ami véleményemet leginkább kifejezi. A Fáklya 1998.
április-májusi számában cikket írtam „Néhány szó a magyar – honvédő –
Tanácsköztársaságról” címmel. Ebben idézek Kéri Kálmán (MDF-es országgyűlési
képviselő) nyilatkozatából: „Így lettem … tiszta lelkiismerettel vörös katona
is, hiszen ez a hadsereg az ország határait védte.” (Magyar Honvéd, 1991. aug.
2.) Nemrég tartott előadásomban kiemeltem: „Szerintem… a Magyar
Tanácsköztársaság nem megbukott. Meglehet, ha hagyják élni, valóban megbukik.
De nem hagyták. Előbb leverték.” (Fáklya, 2018. december)
Dr.
Aggod József
|
