Megöl a disznófejű Nagyúr,
           Éreztem, megöl, ha hagyom,
          Vigyorgott rám és ült meredten:
          Az aranyon ült, az aranyon,
          Éreztem, megöl, ha hagyom.

          Sertés testét, az undokot, én
          Simogattam. Ő remegett.
          »Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)
          S meglékeltem a fejemet,
          Agyamba nézett s nevetett.

          (Vad vágyak vad kalandorának
          Tart talán?) S térdre hulltam ott.
          A zúgó Élet partján voltunk,
          Ketten voltunk, alkonyodott:
          »Add az aranyod, aranyod.«

         »Engem egy pillanat megölhet,
         Nekem már várni nem szabad,
         Engem szólítnak útra, kéjre
         Titokzatos hívó szavak,
         Nekem már várni nem szabad.«

         »A te szivedet serte védi,
         Az én belsőm fekély, galád.
         Az én szivem mégis az áldott:
         Az Élet marta fel, a Vágy.
         Arany kell. Mennem kell tovább.«

         »Az én jachtomra vár a tenger,
         Ezer sátor vár énreám,
         Idegen nap, idegen balzsam,
         Idegen mámor, új leány,
         Mind énreám vár, énreám.«

         »Az egész élet bennem zihál,
         Minden, mi új, felém üget,
         Szent zűrzavar az én sok álmom,
         Neked minden álmod süket,
         Hasítsd ki hát aranyszügyed.«

         Már ránk szakadt a bús, vak este.
         Én nyöszörögtem. A habok
         Az üzenetet egyre hozták:
         Várunk. Van-e már aranyod?
         Zúgtak a habok, a habok.

         És összecsaptunk. Rengett a part,
         Husába vájtam kezemet,
         Téptem, cibáltam. Mindhiába.
         Aranya csörgött. Nevetett.
         Nem mehetek, nem mehetek.

         Ezer este múlt ezer estre,
         A vérem hull, hull, egyre hull,
         Messziről hívnak, szólongatnak
         És mi csak csatázunk vadul:
         Én s a disznófejű Nagyúr