A nagymama mint „meteorológus”. A grófi uradalomban, a pusztán, ahol gyermekkoromat töltöttem a múlt század h
armincas éveinek második felében, az időjárás előrejelzésének megbízható „meteorológusa” szeretett anyai nagymamám volt. Emlékszem, ha itt vagy ott fájt valamilye, mindig megmondta, hogy holnap milyen idő lesz, miként változik a meleg hidegre, vagy hideg melegre. Akkor még nem ismertük azt a szót, fogalmat, hogy front. Illetve ismertük, de az katonai kifejezés volt, ami a hadviselés terepét, helyét jelentette.
Most, a hetvenedik életévemen túl, sokszor gondolok erre. 2005-ben már én is előre megérzem, hogy változik az idő, közeledik a front, s vele együtt a szédelgés, az idegesség, a rossz közérzet. S ez sajnos, egyre gyakoribb mostanában.
A bőbeszédűség átka. Nem mondanám, hogy a bőbeszédűség kifejezetten csak minket, az időseket jellemez. Fellelhető ez a fiatalok és a javakorabeliek körében is. Az öregeknél azonban mintha többen lennének a bőbeszédűek. Valószínű, egyéni adottság kérdése ez, de nagy szerepet játszhat ebben az egyedüllét, a magányosság is. Aki sokat van egyedül, az megragadja az alkalmat, hogy jól kibeszélje magát. Csak hát melyikünk szereti a locsogást, a folyamatos szózuhatagot, különösen akkor, ha a mondanivaló nem is nagyon érdekel bennünket. Kellemetlen és fárasztó tud lenni az üres fecsegés, az ilyen szituáció, mert akinek hallgatnia kell a végehosszanincs meséket, monológokat (társalgásban, felszólalásokban), udvariasnak is illik lennie, tehát – ha szenvedve is – figyelnie kell a felturbózott szószátyárra.
Egy minapi eset késztet ennek leírására, amikor is egyik nyugdíjas nőismerősünk „ugrott át” hozzánk egy kis tereferére délután öt órakor, hogy kibeszélje magát este félkilencig úgy, hogy mi házigazdák szint alig jutottunk szóhoz. Az udvarias hallgatás kényszerében Tatiosz jutott eszembe. A görög bölcselő, a „szeretet filozófusa” azt mondta, hogy „akik sokat beszélnek, sokat elárulnak. A bölcs nem beszél anélkül, hogy mondanivalója volna, és akkor is csak keveset.” Mi meg gyakran sokat beszélünk akkor is, ha nincs mondanivalónk, csak azért, hogy hallassuk a hangunkat. Pedig tudnunk és éreznünk kell(ene), hogy a notórius bőbeszédűség, az önuralom, a mértékletesség, az illendőség hiánya a társasági élet gyilkosává, az emberi kapcsolatok megrontójává is válhat. Erre mondják a bőbeszédűek elszenvedői, hogy „sok a duma”, „nem kell a rizsa”, „elég a blablából”. „Sok beszédnek sok az alja.” S ezek, úgy tűnik, elévülhetetlen régi igazságok maradnak.
Önzés és nagylelkűség. Feleségem mesélte, hogy nagymamája egyszerre volt önző és jószívű, nagylelkű. Amíg lányának mindent megadott, annak férjével szemben már zsugori volt. Magának meg gyűjtögetett, dugdosott egyet s mást: gyümölcsöt, kis üvegben itókát. Unokáit s azok gyerekeit viszont szerette, szinte tömte őket jó falatokkal. Ha meglátogatták őt, búcsúzáskor még becsomagolt rétest is csúsztatott a zsebükbe, táskájukba, hátha hazafelé menet megéheznek.
Azt hiszem, sok ilyen nagymama van. Kuporgat, tartalékol, ugyanakkor osztogat is. Szeretetet, gondoskodást, jótéteményt, szorgoskodást. Manapság is tapasztaljuk ezt és nemcsak a családban, a magánéletben, de társadalmi méretekben is. Nem ritka, hogy idős emberek adakoznak kevéske nyugdíjukból rákbeteg gyermekek gyógyítására, árvízkárosultak megsegítésére, vagy más humánus célokra. Gyakran előbb mozdulnak, mint módosabb honfitársaink.
Más.
Tülekedés, tolakodás. Emlékezzünk csak arra, hogyan helyezkedünk, milyen közelharcot vívunk villamosra, metróra, vagy a kirándulásra induló buszra szálláskor az üres ülőhelyekért. Előre engedjük-e, átadjuk-e helyünket a nálunk idősebbeknek, betegebbeknek? Igen, sok példáját látjuk az előzékenységnek, az udvariasságnak, de mi tagadás, nagy tartalékaink vannak még viselkedéskultúránkban.
Hiszékenység és zárkózottság. Mind a kettőre találunk sok példát az idősek körében is. Egyik sem hasznos, egyik sem rokonszenves, egyik sem pozitív tulajdonság. Ám amíg lesznek öregek, minden bizonnyal lesznek hiszékenyek és zárkózottak is. Olyanok, akik nem veszik észre a jól becsomagolt csalást, hazudozást, akiket könnyű becsapni, átverni, átejteni, akik minden körültekintő óvatosság és gyanú nélkül minden ismeretlen jövevényt beengednek a lakásukba, aláírnak különféle papírokat, kötelezvényeket, akik kételkedés nélkül bedőlnek a jósnők handabandázásainak, a televízióban szereplő botcsinálta „asztrológusoknak”, halottlátóknak és egyéb sarlatánoknak. Akik nem látnak át a szitán. Akik nem tanulnak még saját kárukon sem.
A
zárkózottság talán nem ennyire veszélyes és káros. De ellenszenves és barátságtalan. És ezt nem szeretjük. Nem kedveljük, mert akkor sem szólal meg, ha mondhatna valamit. Kukamatyi. Inkább hallgat, mint beszél. Vagy nem akar, vagy nincs mit mondania. Zord. Morózus. Távolságtartó. Közönyös. Kimarad a társalgásból, csak néha mormol valamit. Nem nyílik ki. Nehéz vele az együttlét. Jól elvan magával. Talán azt gondolja, hogy nem kötök én semmit mások orrára, inkább megtartom magamban (ha van mit).
A cirógatás fontosságáról. Kellemes érzés, ha cirógatnak (persze nem mindegy, hogy ki, és hogyan), de az sem rossz, ha én cirógatok mást (ugyancsak nem mindegy, kit). A cirógatásnak ugyanis – ezt saját tapasztalataink és szakemberek erősítik meg – üzenete van. A kölcsönös testi érintés, az egymáshoz kapcsolódás, az együttlét tudatát és érzését termeli és alakítja ki. Mindezt – ha nem is szó szerint –
Popper Pétertől hallottam egy televíziós interjú alkalmával, ahol az egyetemi tanár, az ismert író és pszichológus legújabb (sokadik) könyvéről beszélt.
Popper Péter ennek során azt is elárulta – vélhetően nem kevés tévénéző megrökönyödésére -, hogy ő együtt alszik a kutyájával és macskájával. A kutya az egyik oldalán, a cica meg a mellén. (Az élettársa pedig a másik szobában.) Az is megesik – mesélte a tanár úr, a tudós, a népszerű író -, hogy alvás közben sokszor neheze tud megfordulni, mert akkor felébreszti, megmozgatja alvótársait is, jóllehet mind a kutyus, mind a cica nagyon ragaszkodik kivívott és megszokott helyéhez. De szeretettel, empátiával sok mindent meg lehet oldani – állítólag – a három tagú, külön nemű, vegyes összetételű lények éjszakázását, együtt alvását is. Én viszont – feltehetően sokadmagammal – nem lennék képes ilyenre, mert nincs hozzá sem szándékom, sem akaratom? Gusztusom se, még ha az üdítő cirógatás fontosságát és gyakorlatát magam is elismerem és élvezem.
„Hallgatni arany.” Gyakran hallott, ismert mondás azzal együtt, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Hogyan minősítjük ezeket a passzivitást sugalló, konfliktus-kerülésre sarkalló mondatokat? Úgy is lefordíthatjuk tartalmukat, hogy maradjunk kívül a körön, legyünk elővigyázatosak, tartózkodóak, semlegesek, ne bonyolódjunk kockázatos vitákba, kétes ügyekbe, ne legyünk minden lében kanál. Kerüljük a magas vérnyomás, a gutaütés rizikófaktorait. Jobb a békesség, fő a nyugalom. Minél kevesebb idegesség, feszültség, fejfájás. Ne keressük magunknak a bajt.
Igen ám, de mi van akkor, ha olyan szituációba kerülünk, hogy nem úszhatjuk meg az állásfoglalást, ha ágaskodik bennünk igazságérzetünk, felerősödik a szolidaritás érzése, megkerülhetetlenné válik a véleménynyilvánítás, a segítségnyújtás kényszere és kötelessége? Hogyan reagálunk, mit teszünk akkor, ha megszólalnak bennünk, és kikívánkoznak belőlünk nagy íróink – Babits Mihály, Illyés Gyula – intelmei: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” Vagy az, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”. Ilyen esetekben is jobb a békesség, ilyen alkalmakkor is nélkülözhető az aktivitás, a közbelépés? Aligha. A tiszta lelkiismeret azt igényli, hogy körülmények között hadat üzenjünk a bátortalan tétlenségnek, a langyos közömbösségnek, az álságos kívülmaradásnak, mert napjainkban is dolgunk – Vörösmartyval szólva – „küzdeni, erőnk szerint a legnemesebbekért”.
(Szerk. megj.: Kárpáti Sándor sok kötetes író „Életöröm és mélabú” c. 2006-ban kiadott kötetéből közlünk engedélyével részletet. 75-79. old. )
