majuselseje_fejlec_900x120_02.jpg
Hírek - események | Bemutatjuk | Civil élet | Emlékezzünk | Pódium | Galéria
Főoldal
Bemutatkozunk
Dokumentumok
Fáklya
Kapcsolat
Galéria tartalom
 
Pódium
PDF Nyomtatás E-mail
Néhány szó a Magyar - honvédő - Tanácsköztársaságról
Írta: Dr. Aggod József   
2019. March 21. Thursday 10:38

Néhány szó a Magyarországi – honvédő – Tanácsköztársaságról

Saját lelkiismeretem rendelésére két írással készültem a Tanácsköztársaság évfordulójára. Az egyik az 1998-ban, a Fáklyában közölt cikkem. A másik most készült, nagyon szubjektív, töredezett tudósítás, ha úgy tetszik magánügy az idők mélyéből.

Most, korábbi cikkem témájához kapcsolódva szeretnék néhány szót szólni a Magyarországi – honvédő – Tanácsköztársaságról.

A Tanácsköztársaság a világforradalom és a forradalmi honvédelem kettős jegyében született. Magyarország tekintélyt a Tanácsköztársaság tekintélyében nyert. A nyugati hatalmak elkezdték Kun Bélával azokat a tárgyalásokat, amelyekre Károlyi Mihállyal nem voltak hajlandók. „Versailles végre tudomásul vette Magyarország létezését” – írja Károlyi. Arra is felfigyelt, hogy Kun Béla az Antant korábbi követeléseinél kedvezőbb feltételeket is elutasított. „Paradox jelenség volt a kommunista vezérnek ez a nacionalista álláspontja… A történelemben első ízben jelentkezett a nemzeti bolsevizmus, ami akkor képtelen ellentmondásnak tűnt.” (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül! Bp., 1977. 191. o., 193. o.)

A „nacionálbolsevizmus” felbukkant Bőhm Vilmos írásában is, és másoknál is. Majd Sulyok Dezső 1947-ben, a Nemzetgyűlés ülésén nem kevesebbet állított, mint azt, hogy „Kun Béla kormánya volt az, amely Magyarországon első ízben csinált fegyverrel alátámasztott irredenta politikát.” („Földet, köztársaságot, állami iskolát”. Bp., 1980.161. o.) Ez az igaztalan vád akkor a Kun Béla miatt e kérdésben zavarban lévő kommunisták ellen irányult. Az igazság viszont az, hogy a Tanácsköztársaság a nemzetek önrendelkezésének elvét követte. Ezt bizonyítja a Magyarországi Tanácsköztársaság alkotmánytervezete, amely szövetségi köztársasági struktúrát javasolt.

Tudjuk, hogy ma bizonyos történetírókat egy jelszó vezérel: minden másképpen volt. Szerencsére ma is vannak mértékadó történészek, akik tiszteletben tartják a történelmi valóságot. Romsics Ignác például „Magyarország története” című könyvében „forradalmi honvédelem” címszóval foglalkozik a Tanácsköztársaság harcaival. Külön kiemeli: a május 20-án indított „északi hadjárat meglepő sikereket hozott.” 1919. június 16-án, Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. (A könyv 399. o.)

Az északi hadjárat a szervező erő és az önszerveződés dialektikus kölcsönhatásának ragyogó példája is volt. Gondoljunk bele: áprilisban a fiatal köztársaság a nagyhatalmi nyomások és a belső ellenforradalmi lázadások következtében komoly válságba került. A május elsejei és az ezt követő toborzás egy, a világháborúban kiábrándult országban volt sikeres. Az északi hadjáratot nem idegen forradalmi erők vívták és nyerték meg, hanem éppen az idegen csapatok ellen megszerveződött magyar munkások, szakszervezeti munkások. (Emlékeztetni szeretném a jelenlévőket arra, hogy Kende János korábbi előadásában kiemelte a hajdan volt magyar szakszervezeti mozgalom történelmi befolyását és erejét.)  Az északi hadjárat sikerében kétségtelen szerepe volt a nemzeti érdekeket felismerő tisztikar egy részének is. Ebben számunkra Stromfeld Aurél szerepe a legfontosabb, de nem érdektelen, hogy a korabeli tisztikar egy része – nem utolsó sorban a Szovjetoroszországgal megjelenő új világpolitikai erővonal hatására – felesküdött a Tanácsköztársaságra. Említett cikkemben idéztem Kéri Kálmánt, aki 1991-ben (akkor MDF-es képviselőként) így vallott erről a lépéséről: „Így lettem… tiszta lelkiismerettel vöröskatona is, hiszen ez a hadsereg az ország határait védte.” (Magyar Honvéd, 1991. aug. 2.)

Természetesen, az azonos lövészárokban harcolók is különböző emberek saját érzelmeikkel, élményeikkel, emlékeikkel. Ebből a szempontból nézve ez a hadsereg nem volt ellentmondásmentes és árulásmentes sem.

Most, egy számomra is érdekes dokumentumról. Kezemben van a Vörös Újság 1919. július 31-i száma, amelyben Vágó Béla hadtestparancsnokot kérdezik a tiszántúli harcokról. Ebben hangsúlyozza, igen fontos a fehérek és egyéb ellenforradalmárok aknamunkájának elnyomása a hadműveletek sikere érdekében. Most azonban olyan idézet következik ebből a nyilatkozatból, amin én is meglepődtem: „De talán még ennél is fontosabb a diktatúra korrupciójának irgalmatlan eltiprása. Ne legyen kímélet a burzsoáziával szemben, de a proletárral szemben sem, ha ez a diktatúrát vagy a diktatúra tisztaságát veszélyezteti.” A diktatúra korrupciójának eltiprása az a megfogalmazás, ami számunkra is, ma is, nem csak elgondolkoztató lehet.

Végül is, azt szokták mondani, hogy a Tanácsköztársaság megbukott. Felfogásom szerint ez a könnyelmű ítélet nem felel meg a történelmi valóságnak. Meglehet, hogy a Tanácsköztársaság valóban megbukott volna, ha hagyták volna élni. De nem hagyták élni, leverték…

(Az előadás elhangzott a Május Elseje Társaság és a Marx Károly Társaság közös fórumán, 2019. március 21-én, melyet a Tanácsköztársaság 100. évfordulója tiszteletére rendeztek.)

 
PDF Nyomtatás E-mail
Gondoljuk át alaposan!
Írta: Szebeni András ügyvezető főtitkár   
2019. January 27. Sunday 16:02

GONDOLJUK ÁT ALAPOSAN!


Induljunk ki abból, hogy O1 Géniusz. Ő talán a világtörténelem egyetlen olyan államvezetője, aki képes volt számottevő ellenállás nélkül visszavezetni a rá (nem) bízott társadalmat kétezer évvel, az űrkorszaki (részben szociális) demokráciákból a rabszolgatartó rendszer születő félben lévő kereszténységének korszakába. Aki ellenfeleit a szabályozott verseny feltételei helyett háborús ellenségnek tekinti és bár fizikai megsemmisítést még nem alkalmaz, de országgyűlési képviselőket lábcsavarással fegyelmez és aránytalan erőfölényben könnygázt fuvat fegyvertelen tüntetőkkel szemben. Aki a tudományos-technikai forradalom energiáival működtetett termelési technológia körülményei között az elosztási viszonyokat a legprimitívebb kizsákmányolás módszereivel irányítja még a legfontosabb termelőeszközök birtokosainak is csak elenyésző kisebbségét bevonva a kedvezményezettek körébe.

Ha ez nem igazi zsenialitás, akkor semmi. Bár – ha hinni lehet az ősök tapasztalatainak, akkor a zseni és az őrült között csak egy vékony mezsgye a határ – és ez a sáv még nincsen determinálva


A közelmúltban bekövetkezett események alapján nyilvánvaló, hogy az ellenzéki képviselők akciója és a hátuk mögött felsorakozó tüntetők – pártok, szakszervezetek, civil szerveződések és nem Orbán-hívők, nemzetközileg tiltakozó meghatalmazottak – szerint is a jogállamiság utolsó morzsáit fogyasztó hatalomgyakorlás alapfeltételei mellett nincs békés lehetőség a köz- és magánhadseregek, médiatúlsúly és ügyészségi felfogások ellenállásának felszámolására. Minden körülmények között szükség lenne egy olyan jogi megtámasztásra, mely tömegvéleménnyel megtámogatott, alátámasztott jogi hátteret jelenthetne a NER-ség megzabolázására. Ilyet pedig csak egy jól összerakott új – valóságos közakaraton, társadalmi összefogáson, gazdaságpolitikai megfontolásokon alapuló szociális és az állampolgárok semmiféle megkülönböztetését nem engedélyező alkotmány szövegtervezete képezhetne.

A legfontosabb szakszervezeti szövetség vezetője már „új köztársaságot” vizionál, miközben egyetlen szakszervezet sem mutatott hajlandóságot egy olyan kezdeményezés beindításához, mely legalább a társadalom teljességét képviselő személyek alapjövedelmének meghatározásához a képességet és képzettséget (természetesen az életkor és tapasztalatok figyelembe vételével) fogadta volna el kiindulópontnak, nem egy cukrosbácsi krisztusi jóindulatát. Az állampolgárok minél szélesebb körének állásfoglalását és egyetértését kell átgondolni és megszerezni egy biztonságos és jövőbe mutató elképzelés meghatározásához – melyhez elég tapasztalatot szolgáltat az Európában egyedülálló politikai szolgalelkűség.

Az új tervezet legalapvetőbb szempontjának kell tekinteni, hogy a bírói („felügyelőbizottsági”) hatalom függetlenségét vissza kell állítani. Ennek felügyelete pedig a köztársasági elnök intézményrendszere, ahol nevezett személyt a „nép” jelöli ki, nem az országgyűlés a korábbi teljesítményével, hiteles tekintélyével kiemelkedett jelöltek közül (választás vagy népszavazás útján – gondoljuk át!). Ezen túlmenően a törvényalkotás folyamatába be kell vonni a „lakosság” országgyűlési képviselőin túl minden országos érdekvédelmi szervezetet (melyek közé a pártokon kívül a szakmai, korosztálybeli, etnikai, vallás-közösségi, nemzeti, tudományos, értékvédelmi és egyéb csoportok is beletartoznak) és meg kell határozni a visszahívhatóság feltételeit. El kell érni, hogy minden állampolgárnak azonos értékű szavazata legyen. Garantálni kell a hatalomgyakorlás által érintett minden polgár életbiztonságát, melyhez az egészséges lakhatáson kívül az egészség megőrzése, a munkavégzés lehetősége is hozzá tartozik (minden elem itt most nem részletezhető). Összhangba kell hozni az állampolgárok jogait az állami hatalom kötelezettségeivel és az állam jogait a polgárok kötelezettségeivel. (Például biztosítani kell az állampolgárokat önhibájukon kívül ért károk azonnali megtérítését – az utólagos felülvizsgálat kötelességével párosítva.)

A tervezetnek ki kell terjednie a nemzetközi kötelezettségvállalások szabályaira, a pillanatnyi uniós előírások betartására, a nemzetközi kötelezettségvállalások országgyűlési jóváhagyására, a közvélemény teljes körű tájékoztatására, a titkosítás szabályainak külpolitikai követelményekkel összhangba hozott betartására. Nem engedheti meg bírósági döntés nélkül a szerzett jogok bármiféle csorbítását, a különbségtételt bármilyen nyelvi, vallási, kulturális felfogás között, a kirekesztést, rasszista megnyilvánulást vagy minősítést.

S végül – de nem utolsó sorban nem tesz különbséget a magántulajdon és köztulajdon termelői-szolgáltatói hasznosulása között, nem akadályozza, hanem támogatja a polgárok szövetkezésének, együttműködésének jogintézményeit.

Természetesen még sok olyan követelmény lehet a változtatás területén, mely itt felsorolhatatlan – és bár egyesek jelenleg is létező előírások, ám a gyakorlatban betartatlanok, így a végrehajtás garanciái rögzítendőek.

Amennyiben a 2018. karácsonyának táján fellázadt és összefogott „ellenzék” komolyan gondolja a változtatásokat, a végül döntésre jogosult választópolgárok meggyőzése érdekében meg kell fontolnia, hogy elképzelései komolyságának nincsen más szavatossága, mint létrehozni azokat a szabályokat, melyeket elkövetkező irányítói joga mellett nem saját uralma, hanem a felelősségére bízandó közösség alkotó erejének teljesülése és ellenszolgáltatása érdekében kíván alkalmazni. Tehát – miközben nem akadályozza a békés mozgolódás feltételeinek kiteljesülését – létrehoz egy olyan átfogó alkotó közösséget (a pártok, szakszervezetek, civil csoportosulások, médiamunkások és más ötletgazdák összefogásával), mely képes egy tervezetet létrehozni, azt széleskörű vitára bocsátani és újabb „rendszerdöntő” lépéseinek szolgálatába állítani.



                                Szebeni András

                        a Május Elseje Társaság ügyvezető főtitkára
 
PDF Nyomtatás E-mail
Harc a nagyúrral
Írta: Ady Endre   
2019. January 26. Saturday 16:57

ADY ENDRE

1877-1919


          HARC A NAGYÚRRAL


 


           Megöl a disznófejű Nagyúr,
           Éreztem, megöl, ha hagyom,
          Vigyorgott rám és ült meredten:
          Az aranyon ült, az aranyon,
          Éreztem, megöl, ha hagyom.

          Sertés testét, az undokot, én
          Simogattam. Ő remegett.
          »Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)
          S meglékeltem a fejemet,
          Agyamba nézett s nevetett.

          (Vad vágyak vad kalandorának
          Tart talán?) S térdre hulltam ott.
          A zúgó Élet partján voltunk,
          Ketten voltunk, alkonyodott:
          »Add az aranyod, aranyod.«

         »Engem egy pillanat megölhet,
         Nekem már várni nem szabad,
         Engem szólítnak útra, kéjre
         Titokzatos hívó szavak,
         Nekem már várni nem szabad.«

         »A te szivedet serte védi,
         Az én belsőm fekély, galád.
         Az én szivem mégis az áldott:
         Az Élet marta fel, a Vágy.
         Arany kell. Mennem kell tovább.«

         »Az én jachtomra vár a tenger,
         Ezer sátor vár énreám,
         Idegen nap, idegen balzsam,
         Idegen mámor, új leány,
         Mind énreám vár, énreám.«

         »Az egész élet bennem zihál,
         Minden, mi új, felém üget,
         Szent zűrzavar az én sok álmom,
         Neked minden álmod süket,
         Hasítsd ki hát aranyszügyed.«

         Már ránk szakadt a bús, vak este.
         Én nyöszörögtem. A habok
         Az üzenetet egyre hozták:
         Várunk. Van-e már aranyod?
         Zúgtak a habok, a habok.

         És összecsaptunk. Rengett a part,
         Husába vájtam kezemet,
         Téptem, cibáltam. Mindhiába.
         Aranya csörgött. Nevetett.
         Nem mehetek, nem mehetek.

         Ezer este múlt ezer estre,
         A vérem hull, hull, egyre hull,
         Messziről hívnak, szólongatnak
         És mi csak csatázunk vadul:
         Én s a disznófejű Nagyúr

 

 
PDF Nyomtatás E-mail
Ezt is elviszem magammal
Írta: Erdős Virág   
2018. December 01. Saturday 10:21

Ezt is elviszem magammal 

viszem a régen
kihízott nacim
viszem a kelet-német
származású macim
ezernyi véglet
közül a köztest
viszem a Csokonai
Vitéz Mihály Összest
ott lesz az ágyam
ahova fekszem
elviszem alvókának
egy-két régi exem
viszem a barnát
viszem a szőkét
viszem a felhalmozott
kapcsolati tőkét

viszem a tutit
viszem a gagyit
viszem az otthonkában
utcára tett nagyit
megannyi némán
átbliccelt évet
elviszem magammal a
szentendrei HÉV-et
viszem a Marcsit
viszem a Karcsit
elviszem Kenesétől
Keszthelyig a Balcsit
kicsit a nyarat
kicsit a telet
viszem a mindörökké
Moszkva-Moszkva teret

apuka titkát
anyuka aranyát
elviszem magammal a
Bácskát meg a Baranyát
viszem a bölcsit
viszem a temetőt
viszem a túlságosan
barna bőrű szeretőm
viszek egy búval
bevetett földet
viszem a pirosat a
fehéret a zöldet
elviszem ezt is
elviszem azt is
viszem a jófiút de
elviszem a faszt is

viszem a bankot
viszem a pálmát
elviszem minden igaz
magyar ember álmát
viszek egy csontig
lelakott testet
viszont az nem kérdés hogy
Buda helyett: Pestet
viszek egy szívet
viszek egy májat
viszek egy kívül-belül
lakhatatlan tájat
naná hogy úgy van
ahogy azt sejted:
viszek egy lassú burján-
zásnak indul sejtet

viszek egy csúnyán
beszopott mesét
viszem a legesleges-
legutolsó esélyt
ki tudja lesz-e
búcsúzni időm
viszem a Duna-parton
levetetett cipőm
mit bánom úgyis
elviszem lazán
elviszem gond nélkül a
hátamon a hazám
aki ma büntet
az holnap lövet
viszek egy mindig vissza-
visszahulló
követ

in: Hátrahagyott versek (Magvető, 2017)

 
PDF Nyomtatás E-mail
A magyar kommunista mozgalom a dialektikus ellentmondások szövevényében
Írta: Dr. Aggod József   
2018. November 23. Friday 13:52

A magyar kommunista mozgalom a dialektikus ellentmondások szövevényében

(Tézisekben)

1./ Történelem szakos tanár vagyok, nem vagyok történész-kutató. Ez eleve sokat levon mondandóm értékéből. Ráadásul, választott megközelítésem eleve tartalmazza az ellent-mondást.

2./ Bevezető mondatom máris némileg módosításra szorul. Ugyanis egyetemi diplomám témája a magyarországi agrárszocialista mozgalmakról szólt. Ezt azért említem, mert ennek kapcsán tanulmányoztam a Népszava hét évfolyamát és levéltári anyagokat is. Ez alapján is állíthatom, hogy az 1918-1919-es mozgalmi történések nem előzmény nélküliek. A „lázadó valóság” sok megnyilvánulásával lehetett találkozni a 19-20. századforduló Magyarországán. A szakszervezeti mozgalom, a munkásmozgalom fellendülésének évei voltak ezek, a hivatalos szociáldemokrata irányvonaltól balra hullámzó agrárszocialista mozgalmakkal.

3./ A hazai valóság dialektikus ellentmondásának kölcsönhatásait sajátos módon felkorbácsolták a „nagy háború” élményei. Nem tartom véletlennek, hogy az oroszországi forradalmak hullámverései a magyar hadifoglyokra voltak a legnagyobb hatással. Közülük a legnagyobb arányban a vörösök oldalán vettek részt a polgárháborúban. Más írásomban már hivatkoztam kedvenc könyvemre, amelyet az Athenaeum adott ki 1932-ben „Hadifogoly magyarok története” címmel. Ebben korabeli írásos és fényképes dokumentumokban kapunk képet arról, hogyan élték át a hazai kizsákmányolt osztályok besorozott katonái az egykori szovjet-oroszországi eseményeket.

4./ 1918, 1919 története a magyarországi valóság dialektikus ellentmondásai kölcsönhatásainak tanulságos csomópontjait villantja fel. Ezen belül külön nagyon tanulságos a kommunista párt alakulása. Baloldali szociáldemokraták, volt hadifoglyok, háborúellenes humanista értelmiségiek, saját elgondolásaikat hozó személyiségek kavalkádjának is mondható ez a folyamat. Hazánkban a dialektikus ellentmondások kölcsönhatásainak önmagában is érdekes tanulsága: a hatalmi pozícióban 30 éven belül két ízben is szerepet játszott a két munkáspárt egyesülése. Ráadásul, 19-ben a történelem nem adott sok időt a különböző felfogások egyeztetésére. A Tanácsköztársaság hatalmi helyzetében kellett helytállni. A minden korábbinál eltérőnek vállalt kormányzati módszereket menetközben kellett vitatni, megvalósítani. Például a földkérdés megfelelő megoldását nem segítette a szociáldemokrata gondolkodás hagyománya és az sem, hogy Szovjet-Oroszországban ekkor még messze voltak a szövetkezeti terv kidolgozásától, ekkor inkább a kommuna hívei voltak ott fölényben. Az elnyomottak felemelése, felemelkedése érdekében tett kísérletek emlékét a későbbi (és mai) gyűlölet-terror igyekezett kitörölni.

5./ Külön kiemelem azt, amit Romsics Ignác „forradalmi honvédelem címszóval jellemez. Mennyiféle ellentmondás feszült ebben! Az I. világháború lezárásán marakodó világpolitikai tényezők, a világforradalom kísérleti hullámai, a magyar nemzet sorskérdéseit befolyásoló sok tényező, az osztályérdek és a nemzeti érzés összefonódó és viaskodó impulzusai. Azonos egyenruhában a szakszervezeti munkás, a paraszt (szülőföldemen személyesen ismertem ilyent), a későbbi Horthy-tábornokok egész sora. Hogy ellentmondó közösségük meddig maradt volna együtt (az egyébként többük által nem igen tisztelt zászló alatt!), sohasem tudjuk már meg.

S most jön az, amiért (többek között) legelső mondatomat leírtam: Szerintem ugyanis a Tanácsköztársaság nem „megbukott”. Meglehet, ha hagyják élni, valóban megbukik. De nem hagyták, előbb leverték!

Tragikus dolognak tartom, hogy (saját emlékeim szerint) a mozgalom belső önértékelési bizonytalankodásai – például Kun Béla, Rákosi Mátyás helyének keresése – miatt a párt történetében soha nem kapta meg a Tanácsköztársaság a méltó helyet.

Mindenesetre, - az egyébként is ellentmondásos – nemzeti emlékezetünkben nyílt seb marad, amíg az 1918-as 1919-es forradalmak emlékét elátkozzák.

6./ A párt 1989-ig tartó történetének feldolgozását történész szakemberek dolgának tartom. Őket én is komolyabban veszem ez ügyben, mint magamat. (Kivéve a történelmi tényeket meghamisítókat.)

Azt, hogy a kommunista párt története a legkülönbözőbb értelemben vett ellentmondások története, külön megállapítanom sem kell. Legfeljebb a történészek nem ebben a kifejezésrendszerben fogalmazzák meg következtetéseiket.

A Kommunisták Magyarországi Pártja – a Kommunista Internacionálé tagszervezeteként – részese volt a 20-as, 30-as évek nemzetközi munkásmozgalmi vitáinak. Ismerjük a hazai, 30-as évek (sokszor hitvitára emlékeztető) pártvitáit az „egy igaz igazságért”.

A párt a háború alatt az antifasiszta nemzeti összefogás fő élesztője volt. Az illegalitásban maroknyivá zsugorodott/zsugorított, s a felszabadulás szárnyain hirtelen nagyra nőtt párt kormányzó, hatalmi pozícióba került. Az újjáépítés, a művelődésből eddig kizárt emberek tömeges felszabadítása (ennek részese voltam magam is) az 1848-as centenárium idején hazafias lelkesedést is hozott. Később a szocializmus, az internacionalizmus és a hazafiság dialektikus kölcsönhatását tévedések, hibák torzították.

Az újjáépítés, a szocialista építés lendületében a létező ellentmondások természetét nem mindig értettük meg. Volt, amit értelmetlenül kiéleztünk, volt, amit erőszakosan próbáltunk megoldani. Az építő erőfeszítések eredményei feletti örömöt megkeserítette, hogy a demokrácia-diktatúra dialektikájának értelmezésében súlyos – végeredményben a proletárdiktatúra lejáratását eredményező – torzulások történtek. Köznapi értelemben ez – legalábbis az ötvenes évek elején – a bizalmatlanság elhatalmasodásában érzékelhető. Sok tanulság maradt ránk e tekintetben. Például, a politikai baloldal gyengesége, ha az új uralkodó osztály nem bízik saját szerveződéseiben sem, az önszerveződésről már nem is beszélve. A proletárdiktatúrára fokozottan érvényes Marx figyelmeztetése: „az állam önmagát amputálja, valahányszor egy polgárból bűnöst csinál.” Az 1953. júniusi KV-határozat sok bizalom-romboló jelenséget tárt fel. A „ki kit győz le” eredeti értelmét kifacsarva a személyes ellentétek kiélezésére, nemegyszer a pártvezetőket is elérő, leszámoló „megoldásokra” került sor. Az elmélet-gyakorlat dialektikát megcsúfoló összecsapásaiban sokszor csorbult az elmélet is, a gyakorlat is.

1956-ban az ellentétek robbanásig feszültek. (Kádár János a KB által kimunkált négy okot „így együtt, ebben a sorrendben” tartotta irányadónak. Később „nemzeti tragédiának” minősítette a történteket…)

A Kádár-korszak az emberibb, élhetőbb világot hozta állampolgár-társaink tömegei számára. Elgondolkoztató a történelmi szituáció, az irányító felfogás és az emberek, egyének magatartásának dialektikus kölcsönhatása. ’56 után ugyanazok az emberek sok szempontból ugyanolyan, mégis teljesen más világot tudtak teremteni, mint ezt megelőzően. A történelem mégis megakasztotta erőfeszítéseinket. A világpolitikai helyzet, a szocializmus születésének sokszor időszerűtlen siettetése, a belső (sokszor lappangó, „alámerülő”) ellenérdekek, ellenszenvek rendszerváltásba torkollottak.

A párt történelmi sorsával kapcsolatban érintettük a Közép-kelet-európai magyar történelemből eredő köldökzsinórt. Érdemes, szükséges lenne a „szovjet köldökzsinór” problematikáján is elgondolkozni. Az MSZMP nem tudott helytállni az ellentmondások új forgatagában. A kapitalizmus bedarált bennünket.

7./ Ott voltam (vendégként) a régi MSZMP utolsó (1989-es) kongresszusán. Ha addig nem foglalkoztam volna az ellentmondásokkal, ott döbbenetes leckét kaptam ez ügyben.

8./ Az újjászervezendő MSZMP „Elveink és tetteink” címmel kiadványsorozatot indított. Az 1990. 9. szám közölte írásomat vitaanyagként: „Hogyan legyünk mozgalommá? (Mit jelent ma kommunistának lenni?)” címen. Ebben – a rendszerváltás hajótörésére utalva – felvetem: Lehet-e mindent az áruló kapitányokra fogni? „Legalábbis mi ne állítsunk ki saját mozgalmunkról olyan hitvány bizonyítványt - írtam -, amely szerint néhány isteni, vagy ördögi személyen múlik ennek sorsa…” Hozzátettem még: „Hátha bennünk magunkban is vannak zátonyok?” Koncepcióm lényegét akkor így fogalmaztam meg: „Egy – bármilyen! – politikai irányzat mozgalmi értéke a társadalmi valóság dialektikus ellentmondásaihoz való viszonyban van. Vagyis abban, hogy mennyire képes az ellentmondások LÉTÉT felfogni és DINAMIKUS EGYENSÚLYUKAT elősegíteni.” Abban az időben ilyen témák szerepeltek az MSZMP Tanácsadó Testületének vitájában.

9./ A kommunistáknak mindig az adott világ dialektikus ellentmondásainak szövevényében kell előremutatóan (a Kiáltvány gondolatában: szüntelen előre ösztökélő szárnyként) helytállni. Ma hazánkban több párt, csoport törekszik erre. Felfogásuk dialektika-képességének (nem valami tömeg-vonzó) szerencsétlen próbája: évek óta nem képesek egykori közös főtitkáruk sírjánál néhány percet közösen eltölteni. (Szerencsére vannak, akik ezt a helyzetet úgy oldják meg, hogy részt vesznek a különböző rendezvényeken.)

Közéletünk tragikus ellentmondása: Azok a tömegek, amelyek nosztalgiával gondolnak a Kádár-féle jobb világra, nem követik azokat, akik ezeket az emlékeket tűzik zászlójukra. Akiket viszont követnek, azok megtagadják Kádár Jánost.

Közvetlen tapasztalatom a Május Elseje Társaságban töltött három évtizedhez kapcsolódik. Tudván tudom, hogy ebben szerzett mozgalmi tapasztalatom nem helyettesítheti a párt közéleti hivatását. Mégis fontosnak tartom említeni: Társaságunk a különböző baloldali beállítottságú emberek szabad társulása. Itt mozgalmi barátságban együtt dolgoztak különböző pártokhoz tartozó és pártonkívüli emberek. Tapasztalatunk szerint így történt ez a Marx Károly Társaságban is.

10./ Természetesen, a marxisták egymás közötti viszonya nem önmagáért való. Ehhez kapcsolódóan még sokféle összefüggést kellene érinteni. Ezek mindegyike valamilyen módon az emberi egyének és az emberiség dialektikus kölcsönhatását érinti. Sokféle ellentmondáson, buktatón kell még átesniük az alullévőknek ahhoz, hogy felülkerekedhessenek. Ebben kell értelmes szerepet vállalniuk a kommunistáknak és pártjaiknak. Mindenekelőtt a hétköznapi emberi gondok megoldásában való segítő közreműködés képességével. Átfogóbban, például annak megértésével, hogy a közéleti, mozgalmi nemzedékek közötti természetes dialektikus ellentmondásokat nem lehet elintézni azzal, hogy „bezzeg a mi időnkben.” Bizonyos értelemben létfontosságúak a marxista és a nem-marxista hitű demokraták kapcsolatai. Mindez különösen fontos azért is, mert a társadalmi-politikai reakció új, pusztító hullámai, válfajai jelentkeznek itthon és a világban is. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy megfelelő mozgalmi figyelmet fordítunk az ember és a természet, az emberi és a technikai haladás kölcsönhatásaira, ennek társadalmi, politikai következményeire…(A baloldali gondolkodók kis köreinek mai válaszait majd a jövő kis konferenciái tudják értékelni.)

Saját politikai filozófiai beállítottságomat több írásban sikerült érzékeltetni. Most  befejezésül a Marx Károly Társaság jubileumi konferenciájára (2014. október 4.) készült „A mozgalmi élet dialektikájáról – néhány mai vetületben című előadásom egyik összefoglaló gondolatát idézem: „Nem gondolom, hogy az ellentmondásokhoz való bármilyen viszony biztosítaná a mozgalmi boldogságot. Azt azonban igen, hogy a dialektikus ellentmondások dinamikus, demokratikus kölcsönhatásának felfogása mozgalmi sikert hozhat.” (A teljes szöveget közöltük a Fáklya 100.számában.)

                                                                             Aggod József

 
 
Tartalom
 
Copyright Május Elseje Társaság 2008. | jognyilatkozat
oldaltérkép