majuselseje_fejlec_900x120_02.jpg
Hírek - események | Bemutatjuk | Civil élet | Emlékezzünk | Pódium | Galéria
Főoldal
Bemutatkozunk
Dokumentumok
Fáklya
Kapcsolat
Galéria tartalom
 
Pódium
PDF Nyomtatás E-mail
A bal-végzet ellen a materialista dialektikával
Írta: Dr. Aggod József   
2018. June 02. Saturday 13:01
A szöveggyűjteményt összeállította: Dr. Aggod József

A szöveggyűjtemény 2001-ben készült. A teljes anyag nem fér rá a honlapra. A teljes anyag digitalizált változata hozzáférhető.

A BAL-végzet ellen a materialista dialektikával

Szemelvények Marx-Engels-Lenin műveiből

 I.  fejezet

 "... nem lehet a dialektikát büntetlenül megvetni." (Engels)

 Engels (1873-1886) Marx-Engels Művei (továbbiakban: MEM.) 20. kötet 487. oldal

"A dialektika, az úgynevezett objektív dialektika az egész természetben uralkodik, az úgynevezett szubjektív dialektika pedig, a dialektikus gondolkodás, csak reflexe a természetben mindenütt érvényesülő ellentétekben-mozgásnak ..."

 Marx (1873) MEM. 23. kötet 20. oldal

"Az én dialektikus módszerem, alapját tekintve, nem csak különbözik a hegelitől, hanem annak szöges ellenkezője. Hegel számára a gondolati folyamat, amelyet eszme néven még önálló alannyá is alakít, demiurgosza a valóságosnak ... Nálam, megfordítva, az eszmei nem más, mint az emberi fejben áttett és lefordított anyagi." A dialektika "minden létrejött formát a maga folyamatában fog fel, tehát múlandó oldaláról is, semmi előtt meg nem hajlik, lényegét tekintve kritikus és forradalmár."

 Marx (1847) MEM. 4. kötet oldal

"Ellentét nélkül nincs haladás. Ennek a törvénynek volt a civilizáció mindmáig alávetve."

 Marx-Engels (1844) MEM. 2. kötet 83. oldal

"A >haladás< pretenziói ellenére folytonos visszaesések és körmozgások mutatkoznak."

 Lenin (1915) Lenin Összes Művei (továbbiakban: LÖM.) 29. kötet 294. oldal

Az ellentmondás "a dialektika veleje (egyik >lényege<, egyik alapvető, ha ugyan nem az alapvető sajátossága vagy vonása.)"

 Lenin (1914) LÖM. 29. kötet 117. oldal

"A sokrétűségek csak az ellentmondás csúcspontjára emelkedve lesznek mozgékonnyá (regsam) és elevenné egymással szemben, - csak így tesznek szert ama negativitásra, mely az önmozgás és elevenség bennlakozó érverése."

 Engels (1886) MEM. 21. kötet 257. oldal

"E filozófia előtt nem áll meg semmi végérvényes, semmi abszolút, semmi szent: mindenről és mindenben bemutatja a múlékonyságot, s nem áll meg előtte más, csak a létrejövésnek és elmúlásnak, a vég nélkül az alacsonyabbtól a magasabb felé emelkedésnek a szakadatlan folyamata, melynek ő maga is puszta visszatükröződése a gondolkodó agyban. ... E szemléleti mód konzervativizmusa relatív, forradalmi jellege pedig abszolút ... az emberi történelemnek nemcsak felszálló, de leszálló ágát is elismeri."

 Marx (1857-1858) "A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai" (Nyersfogalmazvány) "Első rész".  (Budapest, 1972.) 368. oldal

"Az antik világ egy korlátolt állásponton való elégedettség; a modern világ viszont elégedetlenül hagy, illetve ahol magában elégedettnek jelenik meg, ott közönséges."

 Engels (1876-1878) MEM. 20. kötet 119. oldal

"Az élet tehát szintén egymagukban a dolgokban és folyamatokban meglevő, önmagát folytonosan tételező és megoldó ellentmondás: és mihelyt az ellentmondás véget ér, véget ér az élet is, beáll a halál."

 Engels (1886) MEM. 21. kötet 281. oldal

A materialista dialektika "évek óta legjobb munkaegységünk és legélesebb fegyverünk volt... "

 Lenin (1914) LÖM. 29. kötet 114. oldal

"... a mozgás maga a létező ellentmondás."

Lenin (1915) LÖM. 29. kötet 299. oldal

"... a dialektika az ismeret elmélete (Hegelnek és) a marxizmusnak ... "

 Lenin (1909) LÖM. 47. kötet 218. oldal

"Biz'isten igaza volt Hegelnek a filozófusnak: az élet ellentmondásokon át halad előre, és az élet eleven ellentmondásai sokkal gazdagabbak, sokoldalúbbak, tartalmasabbak, mint az emberi elme előtt eleinte tűnik."

 Lenin (1914) LÖM. 29. kötet 114. oldal

Bírálja azokat, akik szerint az ellentmondás "... akár a valóságban, akár a gondolkodó reflexióban, véletlenségnek számít, mintegy rendellenességnek és múló betegségi rohamnak."

Lenin (1915) LÖM. 29. kötet 295. oldal

"Az ellentétek egysége (egybeesése, azonossága, eredő-hatása) feltételes, időleges, átmeneti, relatív. Az egymást kölcsönösen kizáró ellentétek harca abszolút, amint abszolút a fejlődés, a mozgás."

 Lenin (1914) LÖM. 29. kötet 113. oldal

A szokásos elképzelések egyik alapvető előítélete, "hogy az ellentmondás nem olyan lényegbeli és immanens meghatározás, mint az azonosság; sőt, ha már rangsorról van szó és a két meghatározást különválasztva kellene rögzítenünk, akkor az ellentmondást kellene a mélyebbnek és lényegbelibbnek vennünk. Mert az azonosság vele szemben csak az egyszerű közvetlennek, a holt létnek a meghatározása; az ellentmondás azonban minden mozgás és elevenség gyökere; valami csak annyiban mozog, csak annyiban van hajtóereje és tevékenysége, amennyiben ellentmondást rejt magában."

 Lenin (1901) LÖM. 5. kötet 52. oldal

"... érdemes megvizsgálni, vajon plusz-e, avagy mínusz ez az új, mennyien plusz, mennyiben és miben mínusz."

 Lenin (1913) LÖM. 24. kötet 260. oldal (Marx-Engels levelezéséről)

"Ha egy szóval akarjuk meghatározni, mi az egész levelezésnek, hogy úgy mondjuk, a gyújtópontja, az a középpont, amelyben a kifejtett és megvitatott eszmék egész szövedéke egyesül, akkor ez a szó a dialektika."

 Lenin (1915) LÖM. 29. kötet 227. oldal

"Az okos idealizmus közelebb áll az okos materializmushoz, mint a buta materializmus."

 Lenin (1915) LÖM. 29. kötet 229. old.

"Az objektív (és még inkább az abszolút) idealizmus cikcakkban (és bukfencezve) egészen közel jutott a materializmushoz, sőt részben át is alakult azzá."

 Lenin (1903) LÖM. 29. kötet 345. oldal

"... a hegeli eszme  meg akar valósulni és meg kell hogy valósuljon, ennélfogva ez az eszme álcázott materialista."

 Lenin (1915) LÖM. 29. kötet 300. oldal

A filozófiai idealizmus "nem talajtalan; meddő virág, ez kétségtelen, de olyan meddő virág, mely az eleven, termékeny, igaz, hatalmas, mindenható, objektív, abszolút, emberi megismerés élő fáján nő."

 Engels (1845) MEM. 2. kötet 573. oldal

"A demokrácia ma a kommunizmus."

 Marx (1844-1845) MEM. 2. kötet 124. oldal

A "humanizmussal egybevágó materializmus."

Marx (1844) MEM. 42. kötet 149. oldal

"... a kommunizmus a magántulajdon megszüntetése által magával közvetített humanizmus ... a pozitív humanizmus." "... nem a természetellenes, kifejletlen egyszerűséghez visszatérő szegénység."

 Marx-Engels (1845-1846) MEM. 3. kötet 31-32. oldal

"...az embereknek ahhoz, hogy >történelmet csinálhassanak<., meg kell élniök."

 Marx (1850) MEM. 7. kötet 29-30. oldal

"A februári forradalom a szép forradalom, az általános rokonszenvvel kísért forradalom volt, mert az ellentétek ... egyetértően egymás mellett szunnyadoztak... A júniusi forradalom a rút forradalom, a visszataszító forradalom, mert a frázis helyébe a dolog lépett, mert a (29) köztársaság felfedte magát a fejét a szörnyetegnek, leverve róla az oltalmazó és rejtegető koronát." (30)

 Marx (1851-1852) MEM. 8. kötet 108. oldal

"Polgári forradalmak,... gyorsan rohannak sikerről sikerre... csakhamar elérik tetőpontjukat, és hosszú csömör fogja el a társadalmat... Proletárforradalmak viszont,, .. állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, ..."

 Engels (1850) MEM. 7. kötet 534. oldal

"A történelem azonban nekünk sem adott igazat; leleplezte, hogy akkori nézetünk illúzió volt."

 Lenin (1922) LÖM. 45. kötet 291. oldal

"Kétségtelen, hogy rengeteg ostobaságot követtünk el és fogunk még elkövetni. Senki sem ítélheti ezt meg jobban és láthatja világosabban, mint én."

 Lenin (1922) LÖM. 45. kötet 118. oldal

"Mindazok a forradalmi pártok, amelyek eddig elpusztultak, azért pusztultak el, mert elbizakodtak és nem tudták meglátni, miben rejlik az erejük, és féltek beszélni gyengéikről. De mi nem pusztulunk el, mert nem félünk beszélni gyengéinkről és megtanuljuk leküzdeni a gyengéinket."

 Lenin (1921) LÖM. 52. kötet 108. oldal

"Se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor szervezeti és személyi kérdésekben kisebbségben maradtam."

 Lenin (1921) LÖM. 42. kötet 243. oldal

"Senki sem vihet pusztulásba bennünket, kivéve saját hibáinkat."

 Lenin (1921) LÖM. 44. kötet 30. oldal

"Nem kell takargatnunk hibáinkat az ellenség előtt. Aki ettől fél, az nem forradalmár. Ellenkezőleg, ha nyíltan megmondjuk a munkásoknak: "Igenis, hibákat követtünk el", ez azt jelenti, hogy a jövőben ezek a hibák nem fognak megismétlődni, ..."

 Lenin (1921) LÖM. 44. kötet 156-157. old.

A forradalom kezdetén "elkövettük azt a hibát, hogy közvetlenül át akartunk térni a kommunista termelésre és elosztásra." (156) "A gazdasági fronton, a kommunizmusra való áttérést megkísérelve 1921 tavaszáig komolyabb vereséget szenvedtünk akármelyik olyan vereségnél, amelyet Kolcsak, Gyenyikin vagy Pilsudski mért ránk..." (157)

 Marx-Engels (1848) MEM. 6. kötet 102. oldal

"A korona feláldozza a burzsoáziának a nemességet, a burzsoázia pedig a koronának a népet. Ezzel a feltétellel lesz a királyság polgárivá és a burzsoázia királyivá."

 Marx-Engels (1848) MEM. 5. kötet 35. oldal

"Németország egy elpolgáriasodott feudalitásba pottyant... "

 Engels (1883) MEM. 36. kötet 35. oldal

Lassalle egyetlen reakciós tömeg elméletével szemben: "... éppen ebben áll a történelem iróniája, amely nékünk dolgozik, hogy ennek a feudális és polgári tömegnek különböző elemei a mi előnyünkre küszködnek, marakodnak egymással, felfalják egymást... "

 Lenin (1916) LÖM. 30. kötet 52. oldal

"Aki tiszta szociális forradalmat vár, sohasem fogja megérni. Az ilyen ember csak szavakban forradalmár, s nem érti meg az igazi forradalmat. Az 1905-ös orosz forradalom polgári demokratikus forradalom volt. Ez a forradalom a lakosság valamennyi elégedetlen osztályának, csoportjainak és elemének számos összecsapásából állt. Voltak közöttük tömegek a legostobább előítéletekkel, a leghomályosabb és legfantasztikusabb harci célokkal, voltak kis csoportok, amelyek japán pénzt fogadtak el, voltak spekulánsok és kalandorok stb. Objektíve azonban a tömegek mozgalma rombolta a cárizmust és tisztogatta az utat a demokrácia számára, ezért az öntudatos munkások a mozgalom élére álltak."

 Lenin (1905) LÖM. 11. kötet 30. oldal

"... a burzsoá társadalom talaján működő szociáldemokrácia nem vehet részt a politikában anélkül, hogy egyes esetekben ne menne együtt  a burzsoá demokráciával."

 Lenin (1917) LÖM. 31. kötet 151. oldal

"Az államhatalom Oroszországban egy új osztály kezébe, nevezetesen a burzsoázia és az elpolgáriasodott földbirtokosok osztályának kezébe ment át."

 Marx (1852) MEM. 8. kötet 396. oldal

"... mi azt mondjuk a munkásoknak: 15, 20, 50 évi polgárháborúkat és népek csatáit kell végigharcolnotok nemcsak azért, hogy a viszonyokat megváltoztassátok, hanem azért is, hogy önmagatokat megváltoztassátok és a politikai uralomra alkalmassá tegyétek... "

 Marx (1853) MEM. 9. kötet 209-210. oldal

"... örök történelmi törvény, hogy a barbár hódító- (209)kat magukat is meghódítja a leigázott népek magasabb civilizációja." (210)

 Engels (1848) MEM. 5. kötet 142. oldal

"A népeket egymásra uszítani, az egyiket a másiknak az elnyomására felhasználni és így gondoskodni az abszolút uralkodói hatalom fennmaradásáról - ez volt a hatalom eddigi birtokosainak és diplomatáiknak művészete és munkája."

 Engels (1849) MEM. 6. kötet 260. oldal

Az "európai néptestvériesülés" "csak mélyreható forradalmak és véres küzdelmek útján" jön létre. "... a forradalmi népeknek az ellenforradalmi népek elleni szövetségéről" van szó.

 Engels (1859) MEM. 7. kötet 534. oldal

A vulgáris demokráciák illúzióit bírálja. "Ez a népnek hamaros, egyszer s mindenkora döntő győzelmére számított az elnyomók felett, mi viszont hosszú harcra számítottunk - az elnyomók eltávolítása után - éppen ebben a népben rejtőző ellentétes elemek között."

 Engels (1882) MEM. 35. kötet 336. oldal

"De hogy ezután milyen társadalmi és politikai fázisokon kell majd átmenniök ezeknek az országoknak, amíg szintén elérkeznek a szocialista szervezethez, erről ma, azt hiszem, csak meglehetősen hiábavaló hipotéziseket állíthatunk fel. Csak egy bizonyos: a győzelmes proletariátus egyetlen idegen népre sem kényszeríthet rá valamiféle boldogítást anélkül, hogy saját győzelmét alá ne ásná vele."

 Marx-Engels (1850) MEM. 7. kötet 216. oldal

"Lehet, ... hogy a kínai szocializmus úgy viszonylik az európaihoz, mint a kínai filozófia a hegelihez."

 Lenin (1916) LÖM. 30. kötet 49. oldal

"... lehetségesek forradalmak is - a szocialista állam ellen - meg háborúk is. ... A proletariátus még nem válik szentté pusztán azzal, hogy végrehajtja a szocialista forradalmat, és ez nem biztosítja a hibák és gyengeségek ellen. ... A nemzeti ellenszenvek nem tűnnek el olyan gyorsan; az elnyomott nemzet gyűlölete - mégpedig teljesen jogos gyűlölete - az elnyomóval szemben megmarad egy ideig..."

 Lenin (1915) LÖM. 26. kötet 263. oldal

"... a nemzetközi burzsoázia megdöntése óriási mértéken meggyorsítja mindennemű nemzeti válaszfal leomlását, s ugyanakkor a szellemi élet és az eszmei áramlatok, törekvések, árnyalatok gazdagsága és változatossága tekintetében nem csökkenti, hanem milliószorosan fokozza az emberiség differenciálódását."

 Arisztotelész: Politika. "Első könyv" 76. oldal

"...ha minden szerszám parancsra vagy a maga jószántából el tudná végezni munkáját, .... ha így a vetélő is magától szőne s a lantverő pálcika is magától játszana: nem volna akkor szükségük se az építőmestereknek mesterlegényekre, se az uraknak szolgákra." 

 

 
PDF Nyomtatás E-mail
A migrációról
Írta: Wagner István   
2018. May 02. Wednesday 09:04

 

A MIGRÁCIÓRÓL

          Valamikor a 80-as években sok száz török ember élt azzal a lehetőséggel, hogy Nyugat-Németországban vállaljon munkát, mert így viszonylag magas jövedelemhez juthatott. Ezen a példán felbuzdulva a közel-keleti, észak-afrikai, sőt ázsiai emberek közül sokan jutottak arra a következtetésre, hogy érdemes volna Európában hasonló feladatokhoz jutni. Mivel ezt legálisan nemigen lehetett megtenni, a jobban képzett, némi anyagi lehetőséggel is rendelkező munkavállalók megfizették az embercsempészeket, így elérkezhettek a nyugat-európai országokba.

             Az történt tehát, hogy a munkaerő minőségi szelekcióját elvégezték a kapzsi és pénzéhes embercsempészek, az őszintén segítőkész emberek és emberjogi szervezetek pedig segítettek a beilleszkedésben, mindezek következményeképp, a kapitalizmus a legfejlettebb európai országokban és természetesen az USA-ban is olyan olcsó és hatékonyan alkalmazható munkaerőhöz jutott, amely nem jelentett semmiféle munkásmozgalmi kockázatot. Ne feledjük, hogy ezeknek a munkavállalóknak adott viszonylag nyomorúságos jövedelem az anyaországban megszerezhetőhöz képest igen magas volt, így eszükbe sem jutott megkérdőjelezni a tőkehaszon létjogosultságát, ezáltal a bevándorlók a kapitalizmus engedelmes kiszolgálóivá váltak. E tőkés manőver olyannyira sikeres volt, hogy az említett befogadó országokban a kommunista mozgalom erősen visszaszorult, miután a rendkívül olcsó munkaerő a legnehezebb fizikai követelményekkel végezhető szakmákban jelent meg, ezáltal az őslakosok a magasabb képzettséget igénylő, jobban fizető munkahelyeket foglalhatták el, és így az általános életszintvonal is nőtt. Nyugat-Európa lakosságának nagy része tehát nem lett a tőkehaszon ellensége, hiszen maga is részesült belőle.

              Ezt a folyamatot kérdőjelezte meg a mohamedán vallás azon szélsőséges ága, amely bűnösnek és büntetendőnek tekinti mindazokat, akik nem az iszlám követői. (Az ilyen vallási magatartás, persze, nem újdonság, gondoljunk csak a keresztényüldözésre Rómában vagy az inkvizícióra.) Az iszlám állam aztán olyan hóhérokat kevert a bevándorlók közé, akik kegyetlen merényleteket követtek el Európa több nagyvárosában. Ezek sok európait megrémítettek és megkérdőjelezték a migráció  fent említett hasznosságát.

             Aztán ez a rémülethullám Magyarországon is sokakat elért; ezt használta ki a FIDESZ, hogy a migráció ellen szítva olyan szavazatokat tudott megszerezni, amelyeket különben nem kapott volna meg.

             Hát ennyit a migrációról, amit semmiképpen se keverjünk össze a menekültkérdéssel, mert az egy egészen más történet.

 
PDF Nyomtatás E-mail
Marx Károly születésének 200. évfordulójára
Írta: Dr. Aggod József   
2018. April 30. Monday 09:52


KARL MARX

1818. május 5.


Karl Marx születésének 200. évfordulójára

felidézem a Kiáltvány néhány gondolatát

 

1./ „Világ proletárjai…” „Valamennyi ország proletárjai…” Melyik változat fejezi ki jobban „a valóságos világ dialektikus mozgásának tudatos reflexét”? Az eredeti vagy a dialektika-mentesített, simábban hangzó magyar változat? (Eszembe jut: ma például mindegy, hogy „EU-polgárról” vagy "EU-államok polgárairól” beszélünk? A Május Elseje Társaság kiadványa, a Fáklya 2004-ben hazánk EU csatlakozása alkalmából „Az állampolgárok Európájáról” közölt cikket.)

Marx és Engels a kapitalizmus világméretű kiterjesztésének és a kizsákmányolás ellen vívott küzdelemnek a kérdésével foglalkoztak. Ugyanakkor, ezen belül konkrétan az egyes országok proletariátusának és mozgalmának  helyzetét elemezték: „A munkásosztály helyzete Angliában”. Arra a következtetésre jutottak például, hogy az angol proletariátus egyre inkább elpolgáriasodik… A proletariátust (és mozgalmát) egyáltalán nem ellentmondásmentes valaminek tekintették.

2./ Szemléleti értelemben ehhez kapcsolódik a proletariátus nemzethez való viszonyának sok félreértéssel járó története. Egyszerű megállni egy önmagában igaz kitételnél: „a munkásoknak nincs hazájuk.” (Ez egyébként egybecseng Petőfi korabeli versével: „Haza csak ott van, hol jog is van…”)

Ebből azonban semmiképpen nem következik az, hogy hagyjuk a nemzetet másra. (Érdekes megfigyelni, hogy a ’legkommunistább’ ember is, ha autóját ellopják, megpróbálja azt visszaszerezni, nem hagyja másra…) A Kiáltvány szerint történelmi hivatásának teljesítése, a politikai hatalom meghódítása során a proletariátusnak „nemzeti osztállyá kell emelkednie, önmagát nemzetté kell szerveznie, ezért maga is még nemzeti, bár semmi esetre sem burzsoá értelemben.”

Jellemző, hogy Marx a Párizsi Kommünt „nemzeti kormánynak”, „munkás kormánynak”, „nyomatékosan nemzetközinek” tartotta. Az antifasiszta küzdelmekből a hazafiság és internacionalizmus együtthatásának létfontosságú tapasztalatai is ránk hagyományozódtak. 

Meg kell találnunk e tekintetben is a 21. századi dialektikus kölcsönhatások mozgalmi kulcsát.

3./ Érdemes újragondolni a Kiáltvány egyik fontos kitételét: "A kommunisták végül mindenütt az egész világ demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodnak."

4./ Nagyon fontosnak tartom a Kiáltvány záró következtetését. Ebben Marx és Engels a materialista dialektika logikájában megfogalmazzák az emberi társadalom jövőjéről alkotott felfogásukat. E szerint az, hogy a proletariátus „uralkodó osztállyá teszi magát”, nem cél, hanem eszköz. Eszköz, amellyel „megszünteti az osztályellentétnek, egyáltalán az osztályoknak a létfeltételeit, és ezzel saját magának, mint osztálynak az uralmát is. A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, melyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”

 

                                                                                   Dr. Aggod József


 
PDF Nyomtatás E-mail
1917 októbere- ahogy bennem él
Írta: Dr. Aggod József   
2017. November 20. Monday 06:49

 

   Aggod József:

1917 októbere

-        ahogy bennem él

 

1.

 

Tíz nap, amely megrengette a világot. Akár a rokonszenv, akár az ellenszenv szemüvegén nézzük, az biztos, hogy az 1917. évi Októberi Forradalom a világtörténelem egyik fő vonatkozási pontja marad.

Előre bocsátott kérdés: Lett-e békésebb a világ azáltal, hogy a Szovjetunió megszűnt létezni?!

Történelem szakos tanár vagyok, nem történész-kutató. Így csak néhány szubjektív élményemet idézem fel. Az ítéletalkotást meghagyom a jelen és a jövő történészeinek, a történelemnek.

2.

 

Adalékok az orosz/szovjet – magyar kapcsolatokhoz

Van egy nagyméretű könyvem: Hadifogoly magyarok története II. kötet. Az Athenaeum adta ki 1930-ban. Rendkívül gazdagon dokumentált. Több mint 500 oldal, 614 szövegkép, igen sok fénykép. Nagyon reálisan mutatja be a hadifoglyok életét, gondolkodását, sodródását. „Az orosz földműves és a magyar szántóvető, akiknek lelke mélyén egyformán ott szunnyad az ősparaszt ezer és ezer közös tulajdonsága, csakhamar bizalmas megértésben álltak egymás mellett.” – olvashatjuk a 63. oldalon. Az októberi forradalom új helyzetet (kényszereket, lehetőségeket) teremtett a hadifoglyok számára. Voltak, akiket az új eszmék vonzottak. (Olvashatunk az orosz kommunistákhoz kapcsolódó szervezkedésekről is.) Nagy részük sodródott az eseményekkel. Sokukra nagy hatással volt például, hogy „a bolsevizmus nem ismert többé hadifoglyot, hanem csak dolgozó proletárt” – olvashatjuk a könyvben. Külön hatása volt annak, hogy „a hadifogoly tisztek… a kényszerű körülményekhez alkalmazkodva dolgoztak”. (445. o.) Más forrásokból tudható, hogy több tízezer magyar hadifogoly harcolt a szerveződő vörös hadsereg soraiban. S ezek katonailag nagyon is értékes szerepet vállaltak. Krasznojarszkban például csupa fiatal, tapasztalatlan orosz legény próbált ellenállni a Kolcsak hadsereg támadásának, akik felállították ugyan a géppuskát, „de nem tudtak vele bánni. Egy fogoly tizedes mutatta meg nekik, hogy mit csináljanak vele”. (442. o.)

Nekem nagyon tetszik az a (leírásában kicsit hárijánosos ízű) jelenet, ami 1920-ban, Vladivosztokban játszódott le. A város akkor „valóságos Noé-bárkája volt”. „Sokszor láthatott az ember karonfogva amerikai, japán, kínai tengerész, cseh-szlovák, román, szerb, olasz, francia, angol, kanadai és orosz kozák egyenruhába öltözött magyarokat, akik annak örömére, hogy sikerült keresztülvágni magukat minden bajon és veszedelmen, megmenekülésük örömére rendezett áldomástól pityókás fejjel, harsány magyar énekszóval sétáltak a vladivosztoki utcákon és a késő éjjeli órákban teljes fegyverzetben az út közepén álló orosz lovas rendőrrel magyarul vitatkoztak, mert hiszen az is magyar volt.” (441. o.)

Az emberi kapcsolatoknak sok-sok tragikus és szép emléke volt és maradt is. A könyv leírása szerint csak 1925-ben, az utolsó négy szállítmánnyal 292 volt fogoly, 133 asszony, 136 gyerek érkezett Magyarországra. (568. o.)

Moszkvai tanulmányutam során találkoztam Szemjon Jakovlevics Kippermann-nal, egy kint maradt magyarral. (Ő volt a Továbbképző Intézet egyik gazdasági vezetője.) A jubileumi napokban felvette Bugyonnij-egyenruháját. (Külön tragikus emlékem is kapcsolódik hozzá: Azokban a napokban halt meg lengyel felesége. A buszon kísértük ki koporsóját a temetőbe, ahol részese voltam búcsúztatásának…)

Mondhatom, megható volt az a megkülönböztetett tisztelet, amivel minket, magyarokat kezeltek. 1967. november 17-i levelemben írok arról, hogy „szovjet­­-magyar vérbarátságról” beszéltek. Külön megható emlékem, ahogy a kollégák között akadt, aki (valamilyen, állítólag rokon nemzetiségből) büszke volt „odnokrovnyik” (egyvérű) mivoltára.

Természetesen nem akarok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy az orosz/szovjet – magyar kapcsolatoknak volt egy tragikus fejezete a második világháború részeként. (1956-ról máskor, más helyen írtam. Mindenesetre, mottónak tekintem Göncz Árpád kijelentését: „Ötvenhat annyiféle volt, ahányan átéltük”.) A ma élő nemzedékek sokféle – fájdalmas és kellemes – emléket, indulatot hordoznak magukban. Megjegyzem (bizonyára van ilyen, de), én a Szovjetunióban nem tapasztaltam magyarellenességet. (Pedig az alapján, amit a mi honvédeinktől gyerekkoromban hallottam ottani viselt dolgaikról, nem csodálkoztam volna ezen.)

Ma itthon sokan, sokféleképpen foglalkoznak ezzel. A történész megpróbálja megírni annak a történelmét, amit emberek milliói életükben (életükkel) már megírtak. Az írók azt a különöst próbálják megragadni, amit az egyén az általánosból átélt. A politikusok egy része megpróbálja a halottak csontjainak újrarendezésével megnyerni azt a háborút, amelyet szellemi elődei már elvesztettek.

Én azokhoz tartozom, akik nem azt keresik, hogyan lehet ellenséget csinálni elevenekből és holtakból. Azokhoz, akik szerint a lövészárkokat nem csak kiásni, hanem betemetni is tudni kell. Ebben a szellemben értékelem nagyra idős barátom, Szögi József „Naplóm a tanúm”c. könyvét, amelyben – háborús naplójára támaszkodva – felidézi saját emlékeit. Távolról sem ilyen jelentős, de megemlítem, hogy „Tízéves voltam 1944-ben” címmel megírtam (közvetíttettem) azokat az élményeket, amelyeket gyerekfejjel magamba szívtam a korabeli katonaemberek elbeszéléseiből. A háború napjaiból cipelek például sajátos itthoni élményt is. Több embert ismertem („Ruszki Jóska” bácsit például), akik egykori orosz hadifogolyként maradtak nálunk. Sokáig nem értettem meg, amikor hallottam olyanokról is, akik felakasztották magukat a front közeledtekor. (Utólag feltételeztem, hogy valamiért tartottak az otthoni bolsevikoktól.) Mindig hangsúlyozom: mások, sok millióan másként – vagy éppen ellentétesen -  élték meg ugyanezeket a dolgokat!

Sokféle gondolat kavarog az emberben, amikor ezeket a dolgokat felidézi. Itt van például az ember és a szituáció dialektikus ellentmondása. Miért, hogyan történik az, hogy ugyanaz az ember „más emberré” lesz más szituációban. Nem csak személyében, hanem tömegében is. Ebben az összefüggésben sokszor eszembe jut Sztálin táviratának egyik gondolata, amelyet az NDK megalakulása alkalmából (1949. október 13-án) küldött: „Ha ez a két nép megmutatja eltökéltségét, hogy ugyanolyan erőfeszítéssel harcoljon a békéért, amilyennel a háborúban küzdött, akkor az európai békét biztosítottnak lehet tekinteni.” (Sztálin: A békéért. Szikra Bp. 1952. 81. o.) Eszembe jut, hogy szülővárosomban is sok embert ismertem, akik a hadifogoly-iskola elvégzése után másképp látták a világot.

A háború utáni évtizedek történetét most csak az emberi viszonyok szemszögéből próbálom érinteni. A hadiállapot vége, a békeszerződés, az ország jogállásának megváltozása sok ember számára nem hozta el a hadifogoly, illetve a „málenkíj robot” fájdalmas emlékének felejtését. (Az érintett emberektől nem várhatjuk el, hogy megértsék a „mi miért, mire válaszul történt” kérdés hátterét.) Ráadásul a ma uralkodó politikai divatszabászat szerint az egész korszak a megszállás története. Amikor erről írok meg kell jegyeznem: Történelmi szégyennek tekintem azt, amikor emberek sokaságát szégyenpadra ültetik azért, mert felszabadulás-élményként élték meg és értékelik a felszabadulást. Tény, hogy a felszabadulás utáni évtizedekben a szovjet-magyar emberi kapcsolatok fontos fejezeteként a szakmai, baráti, szerelmi, családi kapcsolatok sokasága szövődött. Említek egy érdekes epizódot: a kun eredetkutatásában sokat segített az a véletlen, hogy egy karcagi kutató megismerkedett és barátságot kötött egy tadzsik katonával, aki Kunmadarason szolgált.

Nekem szerencsém volt: azok között lehettem, akiknek a tanulás nagy öröme és valóban másfajta málenkíj robotja jutott… Miközben ültem a Moszkvába vivő vonaton, sokszor elgondolkoztam: tíz- és százezren jutottunk el olyan helyekre kényelmesen, ahova hódító katonaként sohasem jutottunk volna el…

Most magam ellen agitálok, amikor kiemelem: a személyes élmények területe nagyon ingoványos. Félremagyarázható lehetne például, hogy az én „élmény-iránytűm” keleti irányba mutat. Mások más irányból másképpen váltak - a politikát is befolyásoló - élmények millióinak, milliárdjainak részesévé. A mai globális faluban azonban a földrajzi és a politikai égtájak nagyon közel kerülnek egymáshoz. Vagyis az egyes államok sokrétű kapcsolataikban tudják érdekeiket érvényesíteni. Különösen igaz ez a történelem viharaiban szétszórt magyarság helyzetére. Ezért társaságunkkal (a Május Elseje Társasággal) egyidős jelszavunk: „Tanuljunk meg élni a sok néphez és kultúrához való természetes kötődésünk ma még beláthatatlan előnyeivel is”.

3.

 

A sors – a véletlen – úgy hozta, hogy 1967 őszi félévében moszkvai tanulmányúton voltam, szakmai továbbképzés, ill. kandidátusi disszertációm előkészítése céljából. (Családunk számára megőriztük a feleségemmel folytatott több mint 60 évet átfogó levelezésünket. Erre támaszkodva elevenítem fel akkori élményeimet.)

Volt egy nagyon érdekes összejöveteli forma az akkori Moszkvában. Elnevezése: „Leninszkije cstyényija” (Lenini olvasóestek). Rengetegen összejöttünk egy nagy teremben idősebbek, fiatalok is. Az első rész valamilyen előadás volt. Akkor – az alkalomhoz illően – az októberi forradalom résztvevőivel. A második részben esztrádműsor volt. Idézet 1967. október 24-i levelemből: „Nem tudom, de én nagyon jól érzem magamat ezeken. Valami forradalmi van ezek légkörében. Az első felszólaló egy 1912-es párttag volt, az Októberi Forradalom bolsevik agitátora. Ötször hallotta beszélni Lenint. Emlékezete már nem a régi - mondja -, a lenini szavakat már lehet, hogy nem pontosan idézi, de a leninizmus szívében és agyában él. A második felszólaló 1903 óta a forradalom harcosa, 18-as párttag. Ma is gazdasági poszton dolgozik – és az egyik egyetem filozófiai fakultásának hallgatója! Viharos taps köszöntötte, amikor leckekönyvét felmutatta, s elmondta, hogy hiányzása nincs, a leckekönyvben pedig mindenütt csak egy szó van: kitűnő! A harmadik egy elvtársnő volt. Azzal kezdte, hogy ő egyszerűen örül annak, hogy megérte ezt a jubileumot. Az első éveket szörnyűségesnek, éhezőnek, de hősiesnek, a „nagy bolsevik meggyőződés” éveinek nevezte.

Micsoda egyéniségeket hozott felszínre ez a forradalom!... Meglepő az a mélyről jövő tisztelet, amivel mindegyik Leninről beszél. És én megértem őket! Még a ma emberét is lenyűgözi Lenin, a ma műveltebb emberét. Hát akkor micsoda mozgósító erő lehetett ezekben a lenini megnyilatkozásokban. Hangsúlyoznám azonban, hogy ezek az emberek úgy leninisták, hogy egyben forradalmár-egyéniségek is. Ez az, ami ma nem mindenkinél van meg. Ma sokan a Lenin-idézetek ismeretében leninisták csupán, vagy nagyrészt, s kevésbé leninisták a gyakorlati forradalmi feladatok megoldásában. Sokan kevesebb figyelmet fordítanak a marxizmus és leninizmus szemléletmódjára, mint szövegére, s még kevesebbet a konkrét, korszerű gyakorlati és elméleti problémák megoldására.” (Feltűnt nekem: A beszélgetések során, ha Lenin került szóba, elgondolkoztak az emberek, ha Sztálin, a tekintetek megmerevedtek, ha Hruscsov, a mosoly jelent meg az arcukon.)

Most részleteket idézek 1967. november 7-én írott levelemből: „Ma olyan idő volt Moszkvában, amilyenre emberemlékezet óta példa nem volt. Ragyogó napsütés, kellemes idő. Ha „van isten az égben”, akkor, az bolsevik hitre tért!

Ez életem nagy napja volt! Ez az élet sajnos semmilyen vonatkozásban sem hibátlan és megfellebbezhetetlen, de mégis összeforrt ezzel az üggyel. Mit mondjak, mit írjak? Ez az én világom! Már tegnap este százezrek lepték el – köztük „egymilliód-én” is – Moszkva központi utcáit. A Gorkij utcában spontán soktízezres, meg-megújuló demonstráció zajlott le. Nehéz lett volna ezeket az embereket visszatartani ettől a megmozdulástól! Ami ott volt, azt magyar szóval nem is lehet kifejezni. Az oroszok azt mondják: народное гуляние, de ezt senki sem szervezte. Itt ez az ünnep, valamennyire hasonlít a mi szilveszterünkre, a tömeges kívánságok kifejezése szempontjából. Ez tényleg a legnagyobb népünnepély itt.” (Képtelen vagyok szabadulni egy jelenettől. A nagy kavalkádban egy idősebb férfi karon fogott, és csak annyit mondott valami kifejezhetetlen keserű büszkeséggel: „Pjátygyeszjáty lét – pjátygyeszjáty millionov…”) Azóta sokszor elgondolkoztam a rendszerváltások, a vallási, politikai küzdelmek (emberi, anyagi) „költségein”. Mindenesetre, a kommunisták számára csak a lehető legemberségesebb megoldások lehetnek elfogadhatóak, célravezetők.

Részt vettem a felvonuláson, a Vörös téren. Nem volt könnyű ezt elérni. Végül is, mint ahogy egy halvány fénykép bizonyítja, a Lenini Komszomol feliratú tábla alatt vonultunk. Akkori levelem soraival: „Reggel, magyar idő szerint fél ötkor keltünk, hogy részt vehessünk a felvonuláson. Mindhárman ott voltunk, nagyszerű hangulatban. Csoportunkban mi voltunk a dalközpont. ½9-re gyülekeztünk, s nem sokkal 12 után már a tribün előtt voltunk. Kádár elvtárs is biztosan félt az orosz téltől, mert kucsmát tett. Még néhány vezetőt felismertem, de az elvonulás itt is futva történik.

Szóval magándelegációnk tisztelgett – saját szórakozására – a forradalom előtt! Ma este tűzijáték lesz, amit lehetséges, hogy megnézek. Sokkal többet nem tudok magamról írni. Remélem ti már rendbejöttetek, s végigélveztétek a díszszemlét és a felvonulást….

Sok gyereket láttam a felvonuláson, s főleg az utcákon, hiába, jó idő volt a szovjethatalomra a szó minden vonatkozásában.”

Ahogy jeleztem, közben folyt a munka a tanfolyamon. Erről idézek két levelemből. Moszkva, 1967. október 17.: „Ma Штракс professzor tartott előadást a szocializmus ellentmondásairól. Végre valaki alám adta a lovat. Sajnos, a tudományos szocializmus jelenlegi tárgyként való felfogásából, éppen ez a leglényegesebb dolog esik ki. Mi megtanítjuk filozófiából, hogy az ellentmondások fejlődése és megoldódása–megoldása viszi előre a fejlődést. De a szocializmus előtt megállunk ezzel a kérdéssel, mint borjú az új kapu előtt. Megtanítjuk, hogy egy tudomány fejlettségének egyik kritériuma, hogy milyen mélyen tárja fel tárgykörének ellentmondásait. A tudományos szocializmusra azonban, mint tárgyra ezt már, illetve még kevésbé vonatkoztatjuk. Nem járok rossz úton, nem választottam rossz témát magamnak, a magas tudományos élet még magasabb képviselői pedig csak élvezzék az irántam érzett hányingerük gyümölcseit.

Egy dolognak örülök: engem még (tehát témámat) nem „írt meg” nem „beszélt túl” senki, persze a téma más vonatkozásait sokan (így Штракс és Красин is), természetesen nálam jobban, számomra példamutatóan oldják meg. Szóval figyeltem, mondhatnám lestem szavait, s az ilyen természetű előadásokat oroszul jegyzetelem.”

Moszkva, 1967. november 17.: „Ma péntek volt. 10-től 5-ig ebédszünet nélkül két előadás, egy szeminárium, egy orosz foglalkozás után vagyok. Ma Бутенко felkavarta az indulatokat, alig akarták abbahagyni a vitát előadása után. Nem mondom, nem kis kérdések voltak napirenden: a szocializmusba való átmenet szükségszerű feltétele-e a munkásosztály, a KP vezető szerepe, stb. Nagyszerű vita volt egy szépséghibával: a kérdezők többsége úgy fogta meg a problémát: az előadó fejtegetés nem egyezik a dokumentumokkal, melyiknek higgyünk, melyiket oktassuk. Érdekes, ha Lenin a maga idejében Marx és Engels idézeteihez ragaszkodott volna a leninizmus meg sem született volna!”

Később – 1970 márciusábanMoszkvában került sor kandidátusi disszertációm megvédésére. Ennek címe: „A világméretű társadalmi-politikai ellentmondások struktúrája és fejlődési tendenciái korunkban.” Gyarló emberként idézem kandidátusi védésem jegyzőkönyvéből F. T. Konsztantyinov (filozófiai tudományok doktora) véleményét: „Meg kell jegyezni a munka kiemelkedő fontosságát. Bizonyos mértékig össze lehet hasonlítani a kémiai elemek periódusos rendszerének megalkotásával. Mint ismeretes, Mengyelejev nagy tudományos tettének eredményeképpen rend teremtődött az elemek szisztémájában… Aggod József kísérletet tett az ellentmondások szisztémájának megalkotására”. (Természetesen, akkor is tudtam, hol a helye ennek a véleménynek saját önértékelésem „periódusos rendszerében”. Ugyanakkor - nem tagadom -, az elismerések mindig jobban estek, mint a semmibe vevések. A legtöbbet érnek a kritikai észrevételek.)

4.

 

Elméleti és gyakorlati tapasztalataim a dialektikus ellentmondások témakörében

Moszkvai tanulmányutam idején, – hosszú idő után,- adták ki az 1918. évi (VII.) – a breszti békével foglalkozó – pártkongresszus jegyzőkönyvét. Az éles vitában Lenin többször kisebbségben maradt.

Életem nagy szerencséjének tartom, hogy tanulmányozhattam a „Lenyinszkij Szbornyik” köteteit. Ezekben (emlékezetem szerint 35 kötetben) Lenin főleg azon írásai, feljegyzései olvashatók, amelyeket az első hivatalos kiadványokban nem közöltek.

Kutatási élményeimről, tapasztalataimról itthon a Művelődésügyi Minisztérium Tájékoztatójában számoltam be. „Lenin harca Szovjet-Oroszország államközi kapcsolatainak kiépítéséért” (1967. 6. szám 134-153. o.). „A politikai élet dialektikája Lenin forradalom utáni leveleiben”. (1988. 1-2. sz. 7-18. o.).

Az adott világ valóságának kegyetlen ellentmondásait megdöbbentő nyíltsággal fejezte ki Lenin az októberi forradalom 3. évfordulóján, 1920. november 6-án tartott beszédében: Nagy vívmánynak tartotta, „hogy békében élünk majdnem mindegyik velünk határos kis burzsoá állammal, amelyek saját területükön lemészárolják és üldözik a bolsevikokat…” (LÖM. 42. kötet 2. o.) El lehet gondolkozni azon, milyen érzelmeket, vitákat váltott ki ez a helyzet és ennek a megfogalmazása az akkori forradalmárok körében?!

Jó sorsom eddig megóvott attól, hogy politikai okokból személyes fizikai konfliktusba (verekedésbe) keveredjek. Elvben elfogadtam a lenini helytállást, de (különösen a történtek súlya alatt) megértem azokat, akik Trockij akkori felvetését tartják irányadónak: „túlságosan korán jelentünk meg”. (Ezt Trockij részletesen indokolta a párt VII. kongresszusán.)

A békés egymás mellett élést abban az időben az ellentétes rendszerű államok viszonyára értelmezték elsősorban. (Feltűnt nekem, hogy Lenin az ellentétes rendszerű államok viszonyában a „békés egymás mellett élés” helyett szívesebben használta a „mirnoje szozsiványije” - békés együttélés - kifejezést.) Ottani kutatásaim során találkoztam ennek a fogalomnak a történelmi előzményeivel. (Nem akarok felfedező színekben tetszelegni, bizonyára ezek - mint minden újszülöttnek - nekem voltak újak.)

Most azonban ennek egy - témánk szempontjából - fontosabb, érdekesebb vetületét érinteném: a dialektikus ellentmondások – a népek, a nemzetek, az emberek Szovjetunión belüli viszonyainak, együttélésének - néhány általam tapasztalt jelenségét. (Hangsúlyozom: ezek nagyon felületes, személyes benyomások.)

Számomra döbbenetes információt adott az akkori oroszországi állapotokról, hogy Lenin (a Népbiztosok Tanácsának elnökeként) rendeletet hozott arról, hogy aki belép a Kremlbe, köteles kezet mosni.

A tanfolyamon különböző nemzetiségűek voltunk együtt. Ezt elsősorban az ételhez, a napi szokásokhoz kapcsolódó hagyományokból éreztem. Meglepetés volt számomra, amikor láttam, hogy egyik bírálóm aláírásánál szerepelt: „jevréj”. Így tudtam meg, hogy náluk a zsidó nem a vallást, hanem a nemzetiséget jelzi.

Részt vettem egy kandidátusi védésen. A téma az „agszakálizmus” volt. Az egyik közép- ázsiai köztársaság gyakorlatát elemezte. A szovjet alkotmány szerint bizonyos korhatár felett az emberek választók és válaszhatók voltak. Azt azonban nem lehetett megtiltani, hogy bárkit válasszanak. Így a gyakorlatban a szovjet ugyanúgy a vének tanácsa volt, mint mindig is…

Egyik dagesztáni kolléga elmondta nekem, hogyan „működik” az egynejűség: A férfi megnősül, születik néhány gyerek. Ez után elválik, az udvaron épít egy új házat, az új asszony is szül néhány gyereket. S ha még futja energiájából, ezt ismétli újra. Közben a gyerekek utáni támogatásokból nem él rosszul.

Tragikus hagyományokról is jöttek hírek. (Cikkek is.) Volt, ahol divatban maradt a menyasszony-vásár. Vagyis: mint régen, a szülök döntöttek a házasságról. Sok fiatal nő elégette magát bánatában…

Érdekes szóbeszédek terjedtek arról, hogy a déli népek azt számolgatták (a szaporodási ráták alapján), mikor kerülnek többségbe a Szovjetunióban a muszlimok

A Szovjetunión belüli nemzetek közötti ellentmondások megoldásának sajátos javaslata merült fel később, 1977-ben a (utolsó) szovjet alkotmány országos vitájában. Igaz, nagyon kevesen azt javasolták, deklarálják az alkotmányban az egységes szovjet nemzet fogalmát. Ez azzal járt volna – ahogy Brezsnyev előadói beszédében elmondta -, hogy megszűnnek a szövetségi köztársaságok, stb. Ezt azonban elvetették. (Mellesleg, a hruscsovi illúzió egyik késői következménye a Krími „krimi”: Mindegy, hova rajzoljuk a területet, a családban marad…)

A politikai álláspontok megnyilvánulásaira már utaltam. Tanfolyam-társaink, tanáraink sokat emlegették háborús és háború előtti emlékeiket, élményeiket. Egyik szovjet kolléga felidézte: A harmincas években katonaként hadgyakorlaton vett részt az egyik déli köztársaságban. Tánccsoport adott műsort. Majd a fellépő lányokat „elkísérték”. Neki ehhez nem volt kedve. Utólag - fajgyűlölet címén – pártfegyelmit kapott… Megmaradt bennem: Volt köztünk egy bolgár kolléga, aki gyerekkatonaként részt vett Magyarország felszabadításában. Megőrzött néhány magyar kifejezést. Gyakran mondogatta, ha találkoztunk: „Magyar ember jó gazda”… Egyik tanárunk találkozott „Tél-tábornokkal”: 1941-ben részt vett Moszkva védelmében. Szerinte ugyanúgy fáztak, mint a támadók… Most, hogy visszagondolok, érdekesnek tartom, hogy a XX. kongresszus (megnevezetten) nem nagyon volt téma közöttünk.

Disszertációs témám egyik „újszerűsége” volt, hogy a szocializmusbeli ellentmondásokat is (saját minőségükben) megpróbáltam a világméretű ellentmondások részeként értelmezni. Most a gyakorlati hétköznapi dolgokra gondolva arra emlékszem, hogy nagyon támadtak minket a „gyes” miatt. Ezt a szocialista elvekkel ellentétes, nem munkával szerzett jövedelemnek tekintették.

5.

 

A 80-as években érdekes oktatói élményben volt részem. Akkoriban a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Filozófia Tanszékének vezetője voltam. A sors úgy hozta, hogy éveken át oktattam filozófiából és tudományos szocializmusból az akkor nálunk tanuló szovjet tanulói csoportokat. Ők Gorbacsov döntése alapján kerültek hozzánk. (Érdekességként említem, hogy a hallgatók közt volt egy Mihail Szergejevics Gorbacsov nevű is. Neki azonban semmi köze nem volt a főtitkárhoz.) Amikor Gorbacsov egyetemünkre látogatott, felesége, Raisza Gorbacsova is vele jött. Ő filozófia-tanárnő volt, így partnerként órákon keresztül beszélgettünk különböző dolgokról.

Sokat tanultam a szovjet (nemzetiségük szerint orosz, ukrán, de volt köztük balti, közép-ázsiai is) hallgatóktól. Azt nem tudom, hogy kollégiumi hétköznapjaikban ez – a nemzetek viszonya – hogy merült fel. Abban az időben éleződött ki a balti köztársaságok és a szovjet vezetés viszonya. A hallgatók között volt egy rigai is, vele éles viták folytak. Érdekesség, hogy ő éppen egy orosz lánynak udvarolt. A nemzetiségi viszonyokhoz kapcsolódik még két emlékem, amiről tőlük hallottam. Az egyik hallgatónk Hegyi–Karabah térségéből származott. (Abban az időben ott súlyos nemzetiségi konfliktusok voltak.) Elmondta, hogy a nemzeti gyűlöletkeltés érdekében például halott gyereket dobtak az „ellenség” udvarába, ami tragikus ürügynek bizonyult a további ellenségeskedéshez. (Megvallom, abban az időben én inkább a szépeket láttam és próbáltam láttatni a szovjet népek viszonyában. Sokáig nem is hittem el a rossz híreket.) Érdekes példa a hétköznapi nemzetiségi viszonyokból: Volt egy hallgatónk a Moldovai Köztársaságból. Ő elmondta, hogy náluk, ha összejön a nagy család, 18 különböző nyelvet kellene érteni, így csak oroszul tudnak beszélgetni.

Az aktuális politikai események közül főleg két dolog foglalkoztatta őket. Az egyik az afganisztáni háború. Szóbeszéd volt közöttük: „Ha rosszul viselkedsz, mehetsz Afganisztánba!” A csernobili baleset lélektanilag nagyon rossz hatással volt rájuk. Úgy élték meg, hogy a szovjet vezetés, a párt nem volt őszinte a néphez, becsapta őket.

Érdekes példát mondtak a kolhozok üzemanyagnorma-értelmezéséről. A normát „teljesíteni kellett” minden áron. Vagyis: a traktoros nevét nem csak akkor tették ki a szégyenfalra, ha többet fogyasztott az előírtnál, hanem akkor is, ha kevesebbet. Utóbbi esetben úgy segítettek magukon, hogy a föld végén kiengedték a felesleges üzemanyagot.

Egyik hallgatóm elmondta: Ha valaki a településen (ahonnan jött) telefonálni szeretne, 200 km-t kell utaznia. (Eszembe jutott „régi vén tanyasi gyerek” sorsom. Csak az négy évtizeddel korábban volt és azt a világot nem neveztük fejlett szocializmusnak.)

Nagyon kevesen, de voltak, akik már akkor a magángazdálkodás tervezgetésével foglalkoztak.

Sajnos, hallgatóink további sorsának alakulását nem ismerem. Pedig nagyon érdekes lenne.

6.

Tudtad, hogy a történelem túljárhat az eszünkön?!

Én saját példámon tanultam meg ezt. Bizonyságul idézem 1967. november 2-án, Moszkvában írott levelemet:

„Kedves családom!     Nem is tudom, mivel köszöntselek benneteket a nagy ünnep alkalmából. A látványosságokból a TV segítségével több eljut majd hozzátok, mint hozzám. Én egy leszek a rengeteg emberből, aki felvonulással tiszteleg a nagy forradalom előtt.

Én egyszerűen azt kívánom, hogy a 100-as jubileumot népes családi delegációnk, öregen is fiatalos tagjaként ünnepelhessem itt Moszkvában, veletek együtt.

Mivé válik a mi nagy és kis világunk a következő fordulóban? Ki tudná ezt előre megmondani: Minden bizonnyal a kapitalista imperializmus már történelem lesz, s a kapitalizmus maga is valószínűleg. Az emberek saját ügyeikkel foglalkozhatnak. Hisz éppen elég emberi probléma van, és lesz akkor is, ha ilyen idegen erőkkel nem kell vesződnie a társadalomnak. Az emberek egymásra és a természetre több időt és energiát fordíthatnak majd. A témámnak akkor is lesz időszerűsége, bár az előbbiek miatt az ellentmondások természete megváltozik majd.

S a mi kis világunk. Három gyerek felnevelése nem lesz majd könnyű. Még akkor is nehéz lenne, ha csak biológiailag kellene róluk gondoskodni, de mindegyik lélektani egység és társadalmi egység is a maga nemében. Ne kiabáljuk hát el azt a jövőt, amit nem is ismerhetünk előre! Milyen furcsa, az ember biztosabb lehet bizonyos társadalmi folyamatok fő irányában, mint kis világának mivé levésében! Talán remélhetjük, hogy jó céljaink, jó társadalmunkban túl sok rosszat nem eredményeznek majd. Ha ötven év múlva együtt értékelhetjük majd életünket, mindenesetre elégedettek lehetünk….”

Nos, eltelt az a bizonyos 50 év!

Sietek leszögezni, hogy örvendetesen gyarapodott családommal (a legszűkebb is négy gyerek, négy unoka) nem leszünk ott a Vörös téren.

Most azonban elsősorban arról kell számot adnom, hogy mi (és miért) történt „prognózisommal”? Mindenesetre, talán megértik, hogy miért ódzkodtam az első pontban attól, hogy történészi ítéletre vállalkozzam. Nagyra értékelem a történészek kutatásait. Külön kiemelem ebben a témában Krausz Tamás méltán nemzetközi hírű Lenin monográfiáját. Jómagam azonban maradok a szabad egyéni emlékezések dimenzióiban. Az ez iránti tiszteletet azzal is szeretném biztosítani, hogy elismerem: mások másképpen (esetleg ellentétesen) élték meg ugyanazt, amit én. A személyes emlékek (kölcsönható) ellentmondásai is részei a történelmi folyamatnak.

Természetesen, nem tudhatom, ki hogyan néz vissza saját múltjának – a körülmények és saját lelkivilága által csiszolt vagy torzított – tükrébe. Vannak, akik – utólag – mindig tisztán láttak. 50 évvel ezelőtt írott levelem a „papírom” arról, hogy nem vagyok „született tisztánlátó”. Egyik akkori levelemben magamat „idealista kommunistának” neveztem. Az idézett levél alapján nehéz lenne ezt cáfolni. Ami az idealista jelzőt illeti, a történelem tanító bácsitól kapott pofonok hatására életszemléletem sok mindenben a realitások tudomásul vétele felé mozdult el. (Bár ez nem zárja ki véleményemet: ha valaki nem vallásos, nem biztos, hogy „hitetlen”.) Ami meggyőződésemet illeti, akkor még nem ismertem Lenin figyelmeztetését arról, hogy a szocializmus „sok, önmagában tökéletlen kísérlet” során valósul majd meg.

Akkor valószínűleg nagyon megsértődtem volna, ha valaki ezt 1917-re vonatkozóan emlegeti. Márpedig ezen a ponton éppen ezért kell kilépni 1917 emlék-köréből. A szocialista, kommunista eszmék, törekvések között 1917 (gyakorlatba oltott mivolta miatt) az eddigi legfontosabb, de világtörténelmi értelemben mégiscsak egyike ezeknek.

Kinek-kinek (aki egyáltalán átélte ezeket érzelmileg) meglehet a maga személyes története. Magamra nézve a következőket emelem ki azok közül, amik az én bensőmből ebbe az irányba vonzottak/taszítottak: Az a rendszer, amiben én születtem, engemet törvényes értelemben (apám ismeretlen) „törvénytelennek” tekintett. A másik nagyon furcsa dolog: Én „gyárilag” kapitalizmus-képtelen vagyok. (Ez nagyon nem jó dolog, amikor a mai világban kellene eredményesebben helyt állnom.) Én a kapitalizmus tiszteletét a Kommunista kiáltványból kezdtem megtanulni…

A személyes viszonynál persze sokkal érdekesebb és fontosabb, hogy oly sok millióan miért valljuk (sokféle nyelven, sokféle megfogalmazásban, egymással sokszor viaskodó variációkban) ezeket az eszméket magunkénak? Manapság nagy divat (politikai hasznot is hozhat) a szent hajsza az első kommunista ellen. Kár a fáradságért! Az első „őskommunistát” a társadalmi viszonyok szülték. Annak a dialektikus ellentmondásnak a titkát ordította ő bele a világba, amelynek egyik pólusán a kizsákmányolók, a másikon a kizsákmányoltak vannak! Itt teszem hozzá a magam harmadik inspirációját: A tanyavilágban (ahol születtem, felnőttem, ahol ádáz vitákat folytattam idős emberekkel, akik szidták a kommunistákat a kezdeti kormányzati botladozásokért, hibákért) azt próbálták az agyamba vésni: Jézus Krisztus volt az első kommunista… Megjegyzem, nagy hatással volt rám az, ahogyan a kommunisták, illetve az új rend tanítói/tanárai megemlékeztek az 1848-as forradalom és szabadságharc századik évfordulójáról.

Természetesen, nem csak ismeretlenek léptek fel (s mennyien áldozták életüket!) a kizsákmányolás-mentes társadalomért. Az emberiség nagy gondolkodóinak sokaságát lehetne itt felsorolni. Marxról és Engelsről más helyeken írtam. Most egy olyan gondolatot idézek, amit akár a modern kommunizmus alapvetésének is tekinthetnénk: „… ha minden szerszám parancsra vagy a maga jószántából el tudná végezni munkáját, nem volna akkor szükségük se az építőmestereknek mesterlegényekre, se az uraknak szolgákra”. (Arisztotelész: Politika 2. kiadás. Gondolat Bp. 1964. Első könyv 76. o.)

Ma a (még eddig sohasem létezett) kommunizmust szitokszóvá tették. Erre a névre keresztelték az átmeneti (szocialista) kísérletek során elkövetett hibákat, bűnöket. Számomra a majdani kommunista társadalom kiteljesedésének irányát, lényegét a Kiáltvány zárógondolata fejezi ki: „Minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”

7.

 

A Szovjetunió a hihetetlen nagy lehetőségek és az elképzelhetetlen kis lehetetlenségek hazája

Az előző pontban idéztem a sok tekintetben idealistának bizonyult feltételezéseimet tartalmazó levelemet 1917-ről. Most számot adok arról, hogy nem csak ezt láttam. Első moszkvai utam néhány napos tapasztalatai után írtam a most címként kiemelt megfigyelést tartalmazó levelemet 1962. november 19-én: „Moszkva valóban nagyszerű. Bár én körülbelül így képzeltem el. Az ember nem érzi, hogy idegenben van. Akárcsak Pesten sétálnál. Ma csaknem hat órán keresztül jártam a várost. Elsétáltam a Vörös térre is. Ez már estefelé volt. A Kreml vörös csillaga mögött most már egy csodálatos vörös zászló leng a kongresszusi épület tetején. A térről már olyan sokat írtak, hogy én nem érzek tehetséget arra, hogy még írjak. Csodálatos, méltó az új értelmű nevéhez. Moszkva, mint az egész Szovjetunió, a hihetetlen nagy lehetőségek és az elképzelhetetlen kis lehetetlenségek hazája. Pl. a szállodánk elég modern és kényelmes, de a tapétája olyan, mint a Kabos-darabban volt. Küszöbök nincsenek, a villanyvezetékeket nem vakolják be. A Lomonoszov Egyetem kolosszális, valódi márvány-tömbökkel, de a bejárathoz nem tesznek egy lábtörlőt.”

Tanúsíthatom: többen voltak társaim között, akik nálam élesebben fogalmazták meg a tapasztalt hibákat. Nem felejtem egyik kollégám sokat hangoztatott mondását: „Növeli, ki elfödi a bajt!”

8.

 

Felfogásom szerint Lenin a dialektikus intelligencia mintaképe.  A munkásmozgalom nagy teoretikusai közül az első volt, akinek bőven kijutott az elmélet-gyakorlat  ellentmondásainak történelmi megpróbáltatásából. Megértette, hogy a gazdasági- társadalmi-politikai ellentmondások (egyáltalán a dialektikus ellentmondások) nem oldódnak meg attól, ha kijelentjük, hogy „megoldjuk őket elvtársak!”. Attól sem, ha deklaráljuk megoldásukat. Elvileg – és gyakorlatilag – mást is lehet tenni: Megtalálni az ellentmondásokban rejlő hajtóerőket, segíteni ezek érvényre jutását. (Más írásaimban részletesebben foglalkoztam ezzel.)

Lenin ezt az irányt követte a forradalmat követő években. A polgárháború, az elmaradottság kegyetlen viszonyai között is Szovjet-Oroszország a kísérletezés, a demokrácia vonzó világa volt. Sorsdöntő viták zajlottak az önszerveződés és az állami szervezés dialektikus ellentmondásának, kölcsönhatásának minden lényeges kérdéséről: a szovjetekről, a szakszervezetekről, a szövetkezetekről, a nemzetek viszonyáról, a párton belüli viszonyokról, a kultúráról.

Lenin nem eltitkolta, hanem nyilvánvalóvá tette a szovjet valóság (hétköznapi) ellentmondásait. Kemény vitában formálódott (1921-re) az új gazdaságpolitika (a NEP) irányvonala. (Érdemes ennek nem csak kormányzati, hanem politikai-filozófiai tanulságait is átgondolni.) Ezzel kapcsolatban például számolt azzal, hogy „a kispolgári viszonyok fejlődése létrehozza a megfelelő politikai pártokat”. (LÖM. 43. k. 69. o.) Kényszert is alkalmazott, de csak akkor, ha kénytelen volt ezzel. Maró gúnnyal ítélte el a fennhéjázó, a gyors megoldásokban ábrándozó „kommunista gőgöt”. A forrongó, forradalmi hangulatok közepette azt követelte, hogy a forradalmárok tanuljanak meg kereskedni. (Akik jártunk a későbbi Szovjetunióban, leckét kaphattunk abból, hogy milyen fontos lett volna ez…) 1991-ben benyújtott MM–pályázatomban azt próbáltam bizonygatni, hogy a lenini felfogás több esélyt adott volna a szocializmus kibontakozásához.

Lenin élt! Ma szóval, hallgatással, és olyan szobrok ledöntésével is gyilkolják, amelyek felállítását ő biztosan soha nem kezdeményezte volna. Lenin élni fog! Naivitás azt gondolni, hogy a legfejlettebb tőkés országokban minden átmenet nélkül, váratlanul a szocialista sült galamb berepül majd a dolgozók asztalára. Megkockáztatom, minél fejlettebb egy társadalom, annál bonyolultabbak ellentmondás-viszonyai. Meggyőződésem, hogy a szocializmusra való átmenet során (márpedig az átmenet sehol – a mégoly fejlett tőkés országokban sem! – takarítható meg) visszanyúlnak majd Leninhez. Nem a szovjet-oroszországbeli gyakorlati témák tekintetében, hanem mindenhol a helyzetek saját valóságában.

9.

 

J. V. Sztálinnak az antihitlerista koalíció egyik vezéralakjaként világtörténelmet formáló szerepe volt a fasizmus leverése utáni demokratikus világrend lehetőségeinek megteremtésében. Sztálin kegyetlen korban, kegyetlen módszerekkel biztosította a - korban értelmezett - szocializmus pozícióinak megvédését, kiterjesztését és diszkreditálását.

Nem tudom megállni, hogy ne idézzek életem talán legmegrázóbb olvasmányélményéből. A Nobel-díjas írónő évtizedekkel a háború után interjút készített a nagy honvédő háborúban katonaként szolgált szovjet nők sokaságával. Egyikük elmondta:  „A háború előtt történt… Színházban voltam. A szünetben, amikor kigyulladt a fény, észrevettem… Mindenki meglátta. Tapsvihar. Dörgő taps! Sztálin ült a kormánypáholyban. Apámat letartóztatták, bátyám eltűnt a táborokban, ennek ellenére akkora lelkesedés fogott el, hogy a könnyem is kicsordult. A lélegzetem is elakadt a boldogságtól!” (Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban /Helikon. 2016./ 462. o.) Ehhez egyszerűen nincs mit hozzátenni.

Mégis idehozom Moszkvában, 1967. október 30-án írott levelem egy mondatát: A történelem végső soron lerázza majd magáról azt a keresztvizet, amivel e vezérek létét és nevét felnagyítani, vagy elfeledtetni próbálta a jó vagy rosszindulatú meggondolás”.

10.

 

Szikra Sándor. Hogy kerül Szikra Sándor a bennem élő októberhez?! Egyrészt: Ő 1917 szeptemberében született, vagyis – ahogy tréfás tisztelettel szoktam bemutatni – idősebb az októberi forradalomnál. Másrészt – s ez fontosabb –, az én szememben ő a kommunisták között az a ritka kivétel, aki életének tetteivel, a minden helyzetben tanúsított józanságával, emberségével bizonyította politikai rokonságát a lenini felfogással. Az én szememben ő október útját járta, bár önmagára nézve, aligha szólt erről valaha is. Nem mondta, tette. Sokkal több ilyen szikrára lett volna szükség a mozgalomban…

 

Záradék helyett. Záradék – a szó befejezettségre utaló értelmében – nagyon méltatlan lenne 1917 októberéhez. A Szovjetunió sok szempontból beteljesületlen kísérlet maradt. Nem sikerült a munkatermelékenység, a társadalmi teljesítmény jövőbe vonzó, magasabb fokát megteremteni. Nem sikerült meghonosítani az emberi-társadalmi viszonyokat. A Szovjetunió a kor sok kérdésére nem tudott megfelelő választ adni. Ettől a kérdések még maradtak, sőt szaporodtak és egyre bonyolultabbakká válnak. Az októbert szülő (és hasonló) okok szüntelen újratermelődő sokaságával terhes a mai világ. Világra jönnek majd, amiket világra hoznak, köztük torzszülöttek, halva születtek is. Olyanok is, amikre mi rájuk sem ismernénk. Olyanok is, amiknek születésénél robotok bábáskodnak majd. Az biztos, hogy nem 1917 októbere volt az utolsó újszülöttje a kizsákmányolás utáni új világnak!

 
PDF Nyomtatás E-mail
Intés az őrzőkhöz
Írta: Ady Endre   
2017. February 11. Saturday 00:00


ady_1.jpg

 

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmult nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.  

(1918.)

 
 
Tartalom
 
Copyright Május Elseje Társaság 2008. | jognyilatkozat
oldaltérkép